2017-08-06

Híd a háborgó víz felett

Megjegyzés: Ennek a történetnek egy saját emlék az alapja. Nem, Spock és én egy lagzin sem voltunk együtt, please nézzük a nagy képet a pöttöm helyett. ^^ Csak, egyszer volt, hol nem volt és nagyon újragondoltam.

Figyelmeztetés: Szerintem még csúnya beszéd is csak vékonyan. Nyál az viszont sok van benne.




Híd a háborgó víz felett


- Computer, fény negyven százalék.

Jim lerogyott a kanapéra. Fejét hátra hajtotta a támlán, lehunyt szemekkel, pusztán jobb keze segítségével próbált megszabadulni a szmokingjától.
Általában élvezte az esküvőket, főleg azokat, ahol ingyen volt a bár és egyedülálló a koszorúslányok legalább egyharmada. Persze most egy ideje lehetősége nyílt új terepen is kipróbálnia magát. A monogámia intézménye érdekes, új távlatokkal kecsegtette, ő pedig példás kisdiákként, az első szemeszter vége felé közeledve akaratlanul is feltette magának a kérdést, mi a fenére várt eddig. A dolog működött.
Jó, persze mint az életben - vagy konkrét példával élve, az ő életében - semmi sem megy simán, de az eddigieket tekintve, ha zökkenőmentesnek nem is, de kellemesen rázósnak titulálta volna, ami a hátuk mögött volt.
Tehát a nyoszolyólányok lekerülvén a terítékről, maradt neki a bár és a korlátlan fogyasztás. Mennyire jó lehetett volna.
- Te tudtad, hogy ez az egész vőlegény tanúja dolog ennyi munkával jár?
Spock nem igyekezett olyan iramban megszabadulni a ruhájától, mint Jim. A cipőjéből ugyan kibújt, de még mindig ott állt az előszobában, tekintetét az emberen pihentetve.
A kapitány fél szemét felnyitva Spockra sandított.
- Tudtad, mi?
A vulkáni bólintott, jobb ajkának szegletében megmutatta magát egy gyorsan tovaszaladó mosoly homályos árnyéka.
- Én azt hittem összerittyentek egy legénybúcsút, kiválasztom, milyen sztrippert tegyünk a tortába és gondoskodom róla, hogy a seggrészeg vőlegény szeme alatt ne legyen másnap monokli – gyűrte meg a homlokát, majd inkább fél fejét lefedve vele bámulta közelről a tenyerét tovább. – A franc se gondolta, hogy nekem kell a helyére kísérgetnem az eltévedt dédit és megkeresni a bácsika és nénike elkallódott csomagját. Megoldani a pelenkázó-krízist. Megkeresni Bones mandzsettagombját. Összeszedni a rózsaszirmokat, amit a fene se tudja hány, de túl kevés éves gyűrűhordó, Uhura valakijének az unokaöccse kissé túl korán elhintett úgy kábé mindenfelé, csak a kijelölt útra nem. Megtalálni a láda aranycímkés pezsgőt a koccintáshoz. Előásni egy D-húrt, mert az élőzene csorba gitár nélkül… bleh. És mindennek tetejében én voltam az, aki egész éjszaka Bones után rohangáltam, hogy a fickó egyen is valamit, ne pedig csak a fel és alá masírozó pincérektől zsákmányoljon mindenféle folyékony állagú táplálékot, mert a sugárhányó friss férj randa látvány… állítólag.
- Mondjuk úgy, Jim – jegyezte meg Spock elismerő biccentéssel – hogy eme szerepkörben is volt lehetőséged megcsillantani páratlan problémamegoldó képességed és egyéb kapitányi erényeid.
Jim felhörgött. A zakója landolt valahol a lábai előtt.
- Nem bántam volna, ha inkább csatak részegre ihattam volna magam és két órával ezelőtt a segítségeddel bekúszhattam volna az ágyba, míg borízű hangjegyekkel huszadik századi musical slágereket énekelgetek a teljes képszakadásig. Ehelyett én még záróra után segítettem megkeresni Koszorúslány3 fél pár smaragd fülbevalóját. Egy sátorban. Pirkadatkor. A fűszálak között. Egy zöld követ, Spock!
- Lovagias tett volt tőled. Mindemellett az említett hölgy a menyasszony unokatestvére, Amelia, a fülbevaló pedig családi örökség, egészen biztos vagyok benne, hogy mind a legjobb barátod, mind újdonsült arája háláját kivívtad.
- Már azzal ki kellett volna, hogy vívjam a hálájukat, hogy szalagra fűztem kéttucat műkonzervdobozt.
Spock megengedett magának egy egészen visszafogott mosolyt. Olyat, melyre csak olyankor adja áldását, ha ketten vannak, csak Jim és ő. – Sokkal nagyobb buli az egész, ha csak egy mezei vendég vagy, egy a sok közül. Nem az, aki próbálja meggyőzni a magát egyszemélyben Beatlesre ivó Lewis bácsit, hogy kiálljon és elénekelje a Hey Jude-ot Nyotára átfordítva, jézusom, ennek még értelme sincs!
Spock közelebb lépett, pillantását rajta tartva a szemeit dörzsölő kapitányon.
- És ha ez mind nem lenne elég, találd ki, ki volt az a balek, aki kidekorálta nekik a nászutas lakosztályt! Közel vagyok ahhoz, hogy szivárványt hányjak.
Spock megállt Jim előtt, egyenes háttal, felszegett fejjel. Addig várakozott, míg a kapitányban tudatosult az ottléte és meg nem jutalmazta megmaradt erejéből kisajtolt figyelmével.
- Mi? – nézett fel elsőtisztjére, s nem másodsorban monogám kapcsolatára. – Mit felejtettem el?
Spock, ha lehet, még jobban kihúzta magát.
- Az este folyamán, egy konkrét időpontban – köszörülte meg a torkát Spock, tekintetével megkeresve egy pontot, valahol Jim válla felett a kanapé fejtámláján - az az érzésem támadt, lenne egy kívánságod, ennek ellenére, úgy sejtem rám való tekintettel nem adtál hangot az óhajodnak. Tudom, hogy nincs rá szükség, hogy nem várod el tőlem, mi több, nehéz belátnom, de nem tartom logikusnak a saját lépésemet, mégis, Jim, szeretném a bocsánatodat kérni.
- Hajnali negyed öt. Már nem is vagyok benne biztos, hogy ezt így mondják. Hagyd a körmondatokat és egyéb díszcafrangozást, mert úgyse fogom fel, csak pocsékolod a szókészleted. Miért kérsz bocsánatot?
- 1146. A zenekar egy mára klasszikussá vált Simon & Garfunkel szerzeményt játszott.
Jim pislogott.
- Bridge Over Troubled Water – vágta rá. Ő tette a listára. - Nem értem.
- Ha helyesen következtetek, szerettél volna csatlakozni a vendégekhez a táncparketten.
Jim szemöldöke az egekbe szaladt.
- Ó… – Tompa körmeivel sercegtette meg az állát, az alig serkenő borosta harsogott az ujjai alatt. – Hé, Spock, ez nem gáz, igazán nincs okod bocsánatot kérni. Úgy értem tudom, hogy a nyilvános egymáshoz-nyúlás nem a te műfajod.
Spock szimplán felvonta bal szemöldökét.
- Jaj, tudod, hogy értem! Ne kérj bocsánatot, el van felejtve, ennyi.
- Mint korábban említettem, egyetértek vele, tisztában vagyok azzal, hogy a saját meggyőződésem és az út, amin járva élem az életem, nem olyasmi, amiért magyarázkodnom kellene. Mégis. A puszta gondolata annak, hogy vágysz valamire, amit én nem adok meg neked, diszkomfortérzetet okoz, főleg mert saját magamon kívül semmi külső tényező nem gátol abban, hogy teljesítsem az óhajod. Így hát. Computer. Klasszikus zene - 1970 - Simon és Garfunkel - Bridge Over Troubled Water. Fény huszonöt százalék.

Egy pillanatnyi csend következett, majd a zongora tiszta hangja megtöltötte a szobát. Spock hátra lépett, kezét tenyérrel felfelé Jim irányába nyújtotta.

- Nem kell ezt csinálnod – méregette hunyorogva az előtte álló vulkánit. - Nem gáz – rántott vállat - mondtam, megértem. – Mosolya kicsit talán túl könnyed volt, túl laza, túl nemtörődöm és természetesen túl őszintétlen. – Teljesen rendben van. Mellettem voltál egész este, segítettél az egymás hegyén-hátán sorakozó krízishelyzetekben, jókat beszélgettünk, ettünk, már amikor nem rohangáltam, de én élveztem, Spock, tényleg.
Spock türelmes vulkáni elsőtiszt hírében állt, kivéve, amikor nem.
- Jim, szándékodban áll az egész dalt végig beszélni? Négy perc, ötvenegy másodperc. Tisztában vagyok vele, hogy a potenciál megvan benned, kérlek, ne most bizonyítsd a képességed.
- De komolyan! Spock, minden rendben van. - Játékosan előre nyúlt. – Ez nem számít, vagyis nem ez számít. - Mint aki készül csak úgy mellesleg ötöst adni az előtte várakozó tenyérbe. De ahogy belecsapott, a vulkáni karcsú ujjai ráfogtak a kézfejére, az emberfeletti erő könnyedén húzta fel, közel magához, a karjai közé.
A mély levegő dühösen távozott Jim orrán, csak egy puffanás, egy elmorzsolt „nemár”, fújtatás és beletörődés. Nem tartott sokáig a mímelt harag, teste ellazult, homlokuk összebiccent és csak álltak. A zene körülölelte őket, mozdulatlanságuk lassan foszlott el, Jim karjait összefonta Spock nyaka körül, a vulkáni a derekára fogott.
Lassan vették fel a ritmusát. Először lágy hullám, majd a lábuk is követte a mozdulatot, a dallam mellett mégis a némaság csak nőtt közöttük.

- Mi bánt, ashayam? – sóhajtotta Spock, forró lehelete cirógatta Jim ajkait.
- Semmi – rázta meg a fejét Jim, szemeit lehunyva követte a zene ritmusát, összpontosított.
Spock Jim mellett tanulta meg, hogy csend és csend között van különbség. Vakon repült olyankor, amikor nem kormányozták szavak. Amikor nem számíthatott választottja kiapadhatatlan közlési ingerére, kénytelen volt a megérzéseire hagyatkozni és a feladat bonyolult mivolta megkérdőjelezhetetlen olyankor, amikor nem számíthatsz a logikára, amikor a válasz nem függ semmi általad ismert szabálytól vagy formulától. Nem racionális, mert az érzések a legkisebb eséllyel ésszerűek. Spock vulkániként hátránnyal indult és nem látta valószínűnek, hogy valaha is felzárkózik.
- Táncolni a menyasszonnyal egy földi hagyomány – közölte halkan. – Tiszteletben tartottam a kérését az esküvője napján.
 Jim pedig suttogott.
- Tudom. Megértem. – Az ember halántéka az övének biccent, Jim beszélt és Spock a válla felett hunyorgott a szoba homályába, hátha tisztábban látja, igazat mond, vagy hazudik. – Minden rendben, ne aggódj miatta.


- Téged megérinteni… - Spock keze végigsimított az oldalán. Az öve alól kilógó, gyűrött ingen. Válláról karjára kúszott át. – …nekem a valaha volt egyik legintenzívebb élmény. – Ahogy a szövet kiszaladt az ujjbegyei alól, Jim langyos bőrére az övé megborzongott. Finoman fejtette le ujjait a nyaka körül, tenyerébe vonva, Jim mellkasára fektette, éppen az ember szíve fölé. Az egyenletes ütem szapora ritmusra váltott. – A bőröd suttog nekem. - Jim homloka a vállgödrében pihent, szempillái Spock nyakát cirógatták. – Érzem minden porcikámban. – A férfi teste felvette a vulkáni vonalait, hozzá idomult. - A közelséged nyújtotta teljesség… - Tökéletesen simult rá, igyekezett eltüntetni minden apró részt és ujjnyi helyet kettejük között. - …a biztonság, a meghittség, odaadásod, a vágyad és szenvedélyed. - Spock fejét a kapitányéra hajtotta, arcát a férfi mélyszőke tincsei közé rejtette, mélyen szívta a tüdejébe az illatát. - A karjaidban gyenge leszek, egy pillanatig sem bánom, de nem vagyok készen arra, hogy ezt megosszam másokkal. Talán soha nem leszek - suttogta Spock a hajába. – Ne vess meg érte, ashayam.
Jim apró, száraz csókot lehelt a vulkáni forró bőrére, bal keze finoman masszírozta a tarkóját, megmosolyogta az ujjai alatt ágaskodó pihéket.
- Mr. Spock, ön csak le akar venni a lábamról.
Jim kacagott és Spock felidézett egy gondolatot.
- A doktor gyakran emlegeti a habzóbort és hogy a H2CO3 okán egyenesen az ember…
- A buborék és igen, a fejedbe száll.
- Igen… – Spock nem tudta, hogy fejezze be. Neki nem kellett semmi hozzá. Jim nevetése elég volt, hogy részeg legyen, a lába megremegjen, az teste saját kívánalma akarja hajtani máskor megingathatatlan sajátmagát. Hogy lehet szavakba önteni, amit ő maga sem teljesen ért?

- Vége a számnak – súgta a bőrébe Jim, hangjában játékos mosoly bujkált, ahogy még mindig lágyan léptek jobbra és balra, táncoltak a kintről beszűrődő, ébredő hajnal tompa zajaira.
Spocknak nem kellett látnia, hallotta Jim ajkának gyönyörű, részegítő görbületét.

- Computer. Újra.

4 megjegyzés:

  1. Szia! Érzékien aranyos, köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. Mikor lesz frissítés? Már jó lenne egy új szösszenetet olvasni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amint lesz két szusszanásnyi időnk. :( Sajnos mindketten eléggé el vagyunk havazva. De ami késik, nem múlik! :) Nemsokára!

      Törlés