Figyelmeztetés: +18, csúnya beszéd és... NC17 és... Jimnek elég szabad szája van, nekem meg nincsenek gátlásaim...
Három, kettő, egy...
Lassan nyúlt oldalra, szemét továbbra is az ajtón tartva, mutató és
középső ujjával végigsimított a parancsnok gyűrűsujján. A lift egyenletes
búgása mellett tökéletesen hallotta, ahogy a másik levegője bennreked egy
pillanatra, az arca rezzenéstelen maradt, de az orrán kiszaladó forró
szusszanás elárulta.
- Kapitány, amit csinál, az nem helyes – mormolta maga elé.
- Tudom. - Jim csak tátogta a választ. - Ezért olyan jó. – De ujjbegyei
tovább rajzolták a lágy köröket, kitartóan, egészen addig, míg a másik keze
megmozdult, válaszolt, hozzásimult. - Minden rosszba beleviszlek.
Jim beharapta az alsó ajkát, hatalmas szempillái alól csillogó
szemekkel vigyorgott Spockra. A vulkáni nem nézett rá, az ajtót figyelte,
mímelt érdeklődéssel.
- Ezt már számtalanszor megbeszéltük, kapitány.
- Igaz – bólintott Jim. Ujjai keményebben feszültek a másikénak,
szétnyíltak, közrefogták Spock nálánál sokkal karcsúbb ujjperceit. – Minden
rosszba beleviszem, Mr. Spock.
Finoman szorított rá, lágyan simogatta végig egészen az ujjai
tövéig. A saját fejében ezt amolyan
vulkáni franciacsókként tartotta számon, Spock hiába cáfolta meg számtalanszor,
ahogy mélyebben vette a levegőt, az arcán felsejlett a halványzöld pír, Jim meg
volt győződve az igazáról.
A kijelzőre pillantott. Mérlegelte azt az alig tíz és fél másodpercet,
ami még hátravolt a hídig. Váratlan mozdulattal fogott Spock csuklójára, hogy
kezét a szájához emelje. Nyolc.
Belecsókolt a tenyerébe. Hét. Nyelvét
felfuttatta az ujjai között. Hat.
Fogai közé vette a puha ujjpárnát. Öt.
Játékosan ráharapott. Négy.
Beszippantotta. Három.
Végigmasszírozta a nyelvével. Kettő.
Spock rácsapott a gombra és a turbólift tompa puffanással megállt két szint
között.
Jim nem akart egyetlen pillanatot sem elvesztegetni, mert nem volt
belőlük elég. Sosem volt elég. Nem sok idejük van, amíg lokalizálják a hibát és
ő tartott tőle, hogy akkor is befejezné, amit elkezdett, ha a lift kinyílna a
parancsnoki híd kellős közepén. Kissé talán exhibicionista természettel áldotta
meg a sors (Bones úgy fogalmazta meg egyszer – bár a vér elég kevés volt az
alkoholjában ahhoz, hogy tisztán emlékezzen – „Jim, te beteg vagy”), de ennyire
nem menne azért messzire, ha nem feltétlenül muszáj. Kezével a vulkáni slicce
után nyúlt, míg megnedvesítette a száját.
- Ne félj, vigyázok, nem kenem össze a szép tiszta egyenruhád.
Szinte csak lehelte, játékosan megharapta az elsőtiszt alsó ajkát,
majd a hegyes állcsúcsát és haladt lefelé a nyaka oldalán, vállgödrébe nevetett
és egy szempillantásig élvezte a másik testéből áradó forróságot. Szeretett
volna letérdelni, arcát Spock ölébe fúrni, beszíni az illatát, hosszú-hosszú
perceket tölteni azzal, hogy végigcsókolja a bársonyos bőrt. Egyenként
végigkövetni nyelvével a zölden duzzadó ereket, igen, egyszerűen csak imádni,
mert már a gondolatra is összefutott a nyál a szájában. Lábjegyzetben
megjegyezte, hogy legalább kicsit zavarban lehetne a gondolatai miatt, mert
Spock ujjai a bőrén egyre jobban reszkettek és Jim vigyorgott, mert tudta, hogy
tudja. Igen, egy ribanc vagyok, fogadd el,
ez van. De csak hajolt, majdnem derékszögben, homlokát Spock csípőcsontjának
támasztotta.
Szerette az érzést, ahogy feszül az állkapcsa, ahogy küzdenie kell
minden egyes centiért, rábírni a torkát, hogy ellazuljon. Ahogy Spock keze
vibrált a nyakán, hüvelykujja végigkövette Jim szájának vonalát, hogy azokkal
az érzékeny, vulkáni ujjaival is lássa, mert az érzés, a forróság, az obszcén
hangok, amik megtöltötték a fülét, ez mind nem volt elég.
Könnyű volt, gyorsan ment, úgy játszott a másik testén, mint egy finom
hangszeren, szakavatott ujjak – lábjegyzet 2, mert már említette, ribanc - tudták, hogy pengessék, bírják
rá a húrokat a tökéletes hangokra, hogy fogja le, tartsa ki és engedje el és
végül zúzza darabokra.
Zsibbadt a szája, de nem
engedte ki az ajkai közül, míg az utolsó csepp le nem szaladt a torkán.
Spock lehunyt szemmel állt, feje a falnak vetve, ádámcsutkája vadul
ugrált fel és le.
- Veled mi lesz? – A hangja remegett, Jim pedig dorombolt tőle, mint
egy kiscica. Egy kiscica, aki a hüvelykujjával próbálja eltüntetni az
egyértelmű bizonyítékot a szája széléről. Komolyan szerette volna szégyellni
magát. Nem ment.
- Azt hittem, a megállapodás úgy szólt, hogy amint kitesszük a
lábunkat a folyosóra… – zihálta, mint aki maratont futott.
Szopás-maraton. Létezhet
ilyesmi?
- Önnel mi lesz, kapitány?
Jim kacagott, félretéve az új sportág gondolatát közelebb hajolt
Spockhoz, csak hogy alsóajkával megcirógathassa halványzöld foltok fedte
fülének a hegyét.
- Én álló farokkal fogom elkezdeni a műszakomat – suttogta. – Szeretném,
ha tudná, parancsnok, addig biztos nem múlik majd, amíg érzem az ízét a
számban.
A lift zökkenve újra megindult. Jim kihúzta magát és elsőként lépett
ki rajta.
- Kapitány a hídon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése