2018-03-20

December Szerenád

Megjegyzés: Nem mondom, hogy ez egy szomorú szösszenet. Inkább kicsit körüllengi a nosztalgia, picit kesernyésen édes. Szeretem a gondolatát, hogy Spock visszakap egy sóhajtásnyit a múltjából, napsugarat mert a fény kell és Jim sincs egyedül, ha már a saját idejében a hozzá tartozó Spock Uhurát választotta. Szóval ebből ki is derült a párosítás.

Figyelmeztetés: Kirk/SpockPrime - tehát akinek probléma a picit több mint száz év korkülönbség, annak smirgli, oké? Ne olvass tovább ha ez nem a te tereped. :) Érezd magad figyelmeztetve továbbá némi szexre de nem sokra és arra, hogy én írtam. ^^ ( Nem vagyok jó ebben, komolyan.)



December Szerenád


Én kellene, hogy legyek a józanság hangja.

Bárki elvárhatta volna tőlem, megjegyzem joggal, hogy rezzenéstelen arccal, a semlegesség létező vagy tökéletesre alakított álarcát viselve azt mondjam, ez nem helyes. A korom szolgáltatná az egyik legreálisabb okot. Mondhatnám, hogy százötven évesen életem napja már túljutott delelőjén, aggastyán lévén, amire vágyom, egy pohár forró, fűszeres tea vagy az egyik legkedvesebb könyvem megsárgult, de illatos lapjain a koromszín betűk. Állíthatnám, sokkal inkább hoz izgalomba, ha valaki az elmémet próbálja megmozgatni, nem pedig vágyamat ébreszteni fel.
Eme gondolatok drága megboldogult barátom, Dr. Leonard McCoy szavait hívják elő emlékezetemben. Még mindig a fülemben cseng, s hogyha már szóba került, hadd idézzem itt a jó doktort: Micsoda szar szöveg ez, Spock.
A magam vulkáni módján mindig lenyűgözőnek találtam a szókimondását, s bár olykor ezek a gondolatok kissé bárdolatlan burkolatot kaptak, tagadhatatlan igazságtartalmukon ez mit sem változtatott. Kit akarok én ámítani? Így hát másfél évszázadtól pallérozva, s jóbarátok által örökül hagyott bölcsességektől vezérelve úgy határoztam, az önáltatásra nem pazarolom meglévő értékes éveimet.


A lift ráérősen haladt felfelé. Azon darabok egyike volt, melyek nosztalgia-utazásra invitálták a kedves látogatókat, a Hotel Millenium vendégeit, jelen esetben becses partnerem és jómagamat. A mostani felvonókban még pislogni sincs időd és már fenn vagy a 117. emeleten és persze ezt sem a gyomrodnak, sem bármelyik érzékszervednek nincs még ideje felfogni sem. Ma minden száguld, rohan és mi felvettük a világ tempóját, vele vágtatunk. Eme darab, patinásnak álcázott - bár semmi kétségem, hipermodern - szerkezet nem siette el, kényelmesen araszolt, a kapcsolótábláján kvarckék számokkal haladtunk: 2, 3, 4…
 Társaságunk, egy zsengekorú ifjú, pozícióját tekintve a személyfelvonó kezelője nekünk háttal várakozott, őrködve ráérős utazásunk felett. Tartása kissé görbe, unott arccal bámulva maga elé, semmi kétségem, gondolatai valahol máshol csatangolnak. Nem hibáztatom, a sajátom is el-elkalandozik.

Mikor átléptük a 10. emeletet, felhagytam inas ujjaim bámulásával. Ismerem a rajta futó ereket, mélykékek, és bőröm árnyalatában játszók, tudom csontos göbeit, körmöm minden egyes fehér holdját. Öreg és fáradt, kívül éppen olyan, mint belül, ismerem és eme évek alatt el is untam őket.

Fotografikus memóriával rendelkezem, mégsem vagyok képes teljes hitelességgel visszajátszani mi is történt, mielőtt asztalt bontottunk. Természetesen az eseményeket látom magam előtt, de képtelen vagyok megmondani a pontos pillanatát, mikor indultunk el ebbe az irányba. Talán kezdetektől ide tartottunk.

Nem kellett ráemelnem a tekintetem hozzá, hogy tudjam, engem néz. Az érzés a bőrömön bizsereg, perzsel, szinte éget, nem tudomást venni róla lehetetlen. Ő tudott így nézni. Jim. Az én Jimem, azokkal a csodálatos szemeivel, miknek színét fél évszázad alatt sem voltam képes meghatározni. Voltak ők haragoszöldek, míg játékos mosoly ült barackszín ajkain és mogyoróbarnák, ha hideg villámokat szórtak. Az övéi kékek. Olyan kékek, mint a távoli csillagok hideg fényei, olyanok, mint a végtelen űr tintaszíne. Bonyolult képlet, megfejthetetlen egyik világban éppen úgy, mint a másikban. S különbözőségük mégis hordoz hasonlóságot, hisz valaki, aki életét a tudomány s a tények világában élte le, úgy véli, megengedhet magának költői gondolatokat, bármennyire is botor dolog az. Ha igaz ama poros terrán mondás, miszerint fiatalság, bolondság, magamat elnézve okkal merül fel bennem a kérdés, korom előre haladtával teljesen megtébolyodok-e, vagy maradok határmezsgyéjén az enyhe őrületnek és a teljes mentális összeomlásnak.

A 20. emeleten áthaladva, rendbe szedve rendszer nélkül garázdálkodó gondolataimat, végre a szemébe néztem.
Fejét a lift falának billentve, félárbócra eresztett szemhéja alól engem figyelt, fürkészett. A szájának jobb szegletében ismeretlen, s mégis oly ismerős vigyor bújt meg, hogy megremegtek bele a térdeim. Az én Jimem, saját elmondása szerint ellenállhatatlannak találta, ha pirulásra bírt, de akkor még fiatal vér éltette a testem. Egy öregember zavara pedig minden lehet, de „ellenállhatatlan” egészen biztos, hogy nem. Mégsem vagyok képes tenni ellene. Pontos idejét is tudom annak, mikor néztek így rám utoljára, de nem untatom magam annak évével, hónapjával, napjával és percével, mert sokkal fontosabb a jelen és hogy van egyvalaki, akinek engem figyelve korall s türkiz íriszén ott játszik a láng. Vajon miért?

Bár bravúrosan levezettem, tőlem-nekem kidolgoztam, ami előtt állunk, miért lehet helytelen és mi oka van annak, hogy eme tény legkevésbé sem befolyásol a döntéshozásban, volt egy röpke századmásodperc, mikor mégis - talán úgy hiszem, a 30. szint előtt - inamba szállt a bátorságom.

Vonz engem, mint apró bogarat a sápadt lámpa fénye és félő, hogy hasonlóképpen is végzem majd.
Ikarost is óva intették, mégis túl közel repült a naphoz és izzásától végzetére is lelt. Az ő édesapja, éppen, mint sajátom, félte, hogy a tudás, amit gyermekére hagy, annak vesztét okozza s mint tudjuk, okkal. Sareknek megvoltak a maga visszafogott módszerei, melyek néha célra vezetőek és néha nem. Én nem viasszal és tollakkal készültem meghódítani az eget, csak egy emberhez kívántam kötni életem és elmém, s ő, mint valaki, aki megélte emberi társának elvesztését, azon volt, hogy megkíméljen engem ettől a fájdalomtól. Lám, itt vagyok én, megint, készülök belelépni ugyanabba a gödörbe. Miért? Jim bőrének illata ott bongott az orromban attól a pillanattól kezdve, hogy az utcán, az öreg tölgyfa mellett keblére ölelt engem. A fejem zúgott bele, a régvolt link helye felsajgott. Ismét a doktort hallottam az emlékeim között és biztatásának visszhangjára, az álszent monologizálás helyett inkább alázatosan belátom, ha tollaimat, életemet is adom érte, akarom ismét azt a ragyogást. Ha felperzsel, boldogan leszek hamuvá.

Tehát a kérdést engedtem elfoszlani, mert ki a megmondhatója, talán megtalálom majd rá a választ és ilyenformán megköszönöm majd neki értékes társaságát és figyelmen kívül hagyva megkísértő pillantását, búcsút intek a lakosztályom ajtajában és bármennyire is illogikus megbánni egy múltbéli cselekedetet, hiszen meg már nem változtatható – kivéve, ha rendelkezésünkre áll a technika, de eme verzió etikai mivolta máig vitatott – bánom majd egész hátralévő életemben.

- Negyvenegyedik emelet!
Az ifjú megugró hangja kettévágta a gondolatot. Az ajtó kinyílt, Jim pedig miután monoton géphangon elsuttogta, „barkács osztály”, kurta biccentéssel ösztökélt, hogy mutassam az utat és én kiléptem a folyosóra. Ízületeim pattantak, csontom halkat reccsent a bal térdemben s őszintén reméltem, csak az én érzékeny fülem volt tanúja eme öreg porhüvely sóhajának. Bár ahogy mostanság állnak a dolgok, és mert talán elkapott a hely varázsa, a bádogember sokkalta megfelelőbb hasonlatnak tűnik rozsdás, olajat soha nem látott tagjaim számára.

A régkor-megidézésnek elengedhetetlen kelléke a kulcs. Klasszikus forma, különböző szögű vésetekkel a tollon, természetesen rézből, rajta függő karikán kopott falapocskára égetett kerekhasú számmal.
Csendben állt mögöttem, míg megtaláltam a megfelelő pozíciót, kivárta küzdelmem az ó szerkezettel rácáfolva eme világ ifjonti Spockjának véleményére, mely fiatal kapitányának türelembeli képességeit vitatja, teszem hozzá, nem csupán enyhe éllel. Spock, végletekig maximalista és metsző kritikái nyomán szem nem marad szárazon. Az igazság méretes ferdítése lenne részemről, ha azt mondanám, nem látom a hasonlóságot közte és egykori önmagam között. Talán e verzió arrogánsabb, orra magasabb szögben ível felfelé és ha belátja, ha nem, érzelmei sokkalta jobban vezérlik, mint annak ő a tudatában lenne, de semmi kétségem afelől, hogy mint jómagam is ráébredtem, eljön majd az idő, hogy az ő szeme is kinyílik a világra. Változunk.

A küszöböt átlépve folytatódott az időutazás. Kezemmel a kapcsoló után nyúltam s mikor ráleltem és a szobát elöntötte a melegfehér fény, Jim vonásait gyermeki ártatlanság uralta el. Arcán hatalmas mosollyal nézte meg magának az egyszerű szerkezetet és képtelen volt megállni, hogy maga meg ne ismerkedjen eme elavult megoldással.
- Jim, ha megéheztél, figyelmedbe ajánlanám az étlapot a telefonkészülék mellett. A kínálatuk változatos, a főszakácsuk pedig világhírű. Bár jómagam, rövid itt tartózkodásom során csupán a vegetáriánus fogások némelyikével ismerkedtem meg, nincs kétségem afelől, húsételeik is kiválóak lehetnek.
Mikor megfordultam, akkor láttam, ott maradt a fal mellett. Hátát nekivetve, fejét megdöntve fókuszált rám. Ki tudja, mi lehet a gondolat, minek pendülésére felnevetett, fejét csóválva saját sziporkáján, szemei cipőjét bámulták tovább.
- Biztos voltam benne, hogy ez a tíz perces út elég hozzá, hogy ledumált magad erről az egészről. Készültem beszéddel, ha kellene. – Megdörzsölve saját tarkóját, alulról felfelé pislogott rám. – Kell?

Eligazítottam magamon a mélybarna köntöst. Ha saját kezeimet hátam mögött rejthetem, egyfajta illúzióját adja a magabiztosságnak s miközben egyenes háttal álltam vele szemben, igyekeztem nem gondolni arra, milyen képet mutatok. Ha elhihető, ha nem, hosszas rituálé előzte meg, míg kiválasztottam a rajtam lévő darabot és most, figyelmének nagyítóüvege alatt, irreális ingert érzek tetszeni. Kissé szégyellem is hiúságom.
- Fejtsd ki, kérlek, mi volna az, amiről le kellett volna, hogy beszéljem önmagam?

Röpke pillanat volt az egész. Én visszatettem a csészémet a porcelán aljra, ő lenyalta villájáról a csokoládét. Tekintetünk találkozott a kerek asztalka felett és vacsoránk búcsúakkordjaként együtt álltunk fel, majd kisétálva az étteremből, néma egyetértésben intettük le az első szembejövő taxit.

Ellökte magát a faltól. Léptei ruganyosak voltak, csípője finom félköröket rajzolt a levegőbe. Ahogy megállt előttem és felnézett rám, beharapta az alsó ajkát szabályos fogai közé. Ez valami új. Nekem legalábbis az. Olykor egy-egy apró mozdulata, ujjainak játéka, vállának rebbenése kilopja tüdőmből a levegőt, mert lelki szemeim előtt felvibrál egy emlék, együtt a múlt és a jelen néha zavarbaejtő és nehezen küzdök meg vele. De néha feltárul előttem egy nem ismert darabka és olyan tökéletesen illik a színes mozaiktáblára, hogy újdonsága elvarázsol.
- Én? – A bizonytalanság oly tulajdonság, ami Jimből, az én Jimemből teljességgel hiányzott. Az Enterprise kapitányi székébe tudatos döntések számlálhatatlan sora juttatta, mindig tudta, mit akar, mindig tudta, hogy kaphatja meg. Jim, ez a Jim, a fiatal férfi az opálkék szemekkel, mélyszőke tincsekkel és pimasz mosolyával inkább kisgyermek, aki megtanulta, hogy játssza a felnőttek játékát, úszik, amerre viszi az áramlat.
Elmosolyodtam. Mostanában egyre többször kapom rajta magam, hogy megteszem. Két világ gyermekeként sokáig akartam csak egy oldalra tartozni, holott a kulcs abban áll, hogy elfogadd, kicsit mindkettő vagy és kicsit egyik se.
- Megkínálhatlak egy itallal? – fordultam a bárszekrény felé. Csak szemem sarkából láttam, hogy rázza a fejét.
- Most megkínálsz, én elfogadom, aztán arra hivatkozol, hogy be vagyok rúgva és a vulkáni lovagok olyat nem csinálnak – nevetgélt, míg én whiskyt töltöttem neki. Duplát.
- Sokkal jobban ismerem Jim Kirk-öt annál, minthogy elhiggyem, egy pohár ital befolyásolja bármiben is.
Kezébe adtam és ő túlzott hirtelenséggel ürítette s krákogott egy jólesőt.
- Fényt negyven százalékra – közölte határozottan, csak kissé fátyolos hangon. Miért kellene tagadnom, hogy mulattatott végignéznem, míg megérinti a felismerés szele.
- Az intézmény híresen korhű – közöltem amennyi komolysággal csak képes voltam. A két lámpa közül egyet oltottam el, hogy megkapja az áhított félhomályt s úgy tettem, mint aki nem látja a kapcsoló felé vetett, kissé sértett pillantását.

Közelebb lépett. Olyan közel, hogy ajkaim peremén éreztem a leheletét. A csípős ital, a mentalevél, amit a tányérom széléről vett magához, kicsit sem foglalkozva vele, hogy a dekorációt fogyasztja el és a mandulás tejcsokoládé a tortája tetejéről.
- Jim – kezdtem bele, mert van egy másik tényező. Nagylelkűen eltekintettem a koromtól, ki sem térve rá, hogy a korkülönbség köztünk nem csak egy és negyed évszázad a javamra, de ama egy és negyed századot más-más univerzumban, más idősíkon éltem le. De az a bizonyos faktor, minek helye van a táblán, az én magam vagyok, vagyis fiatal magam és efelett nem nézhetek csak úgy el. Nekem egy másik Spockra is gondolnom kell.
- Az ott a hálószoba? – bökött jobbra a kétszárnyú mozaiküveges ajtó irányába és hogy miért néztem el én is arrafelé, rejtély.
- Igen – feleltem meg kurtán, hogy folytathassam, ahol félbe kellett hagynom a gondolatot. – De úgy hiszem…
Nem voltam képes befejezni. Ezúttal sem. A kezét a vállamra csúsztatta, majd ujjai játszani kezdtek a nyakam oldalán. A bennrekedt levegő feszítette a tüdőmet. Minden erőmre szükségem volt, hogy fenntartsam a pajzsom, hogy ne lopjak gondolatai velejéből. Pontosan tudta, mit csinál, nem simogatta, ő csókolta ujjbegyeivel tarkómat s mintha egy módon már nem is lenne elég, ajkai maguknak követelték a figyelmemet. Nem csókoltam régóta, utoljára őt egy másik darabban, más színpadon, de nem így. Nem játékosan, nem kíváncsian ízlelve. Az a csók rövid volt, sietve váltottuk, pillanatig sem gondolva arra, hogy az a futtában cserélt érintés az utolsó, mert ki gondol erre? Újraélni egy régmúlt pillanatot, ez olyan áldás, ami keveseknek adatik meg. Adja magát a kérdés, okos dolog-e eldobni? Amikor a derekára fogtam, mikor teste oly tökéletesen idomult a sajátomhoz, az illúzió szertefoszlott és nekem szembesülnöm kellett vele, nincs miben döntést hoznom, nincs választásom, csak egyetlen út járható. Akarom őt.


Az ágy hatalmas volt és ő úgy feküdt a közepén, mint egy istenség saját buja oltárán. Komolyan vette, hogy „helyezze magát kényelembe”. Ruhái a földön hevertek, meztelenségét szemérmetlenül viselte, zsenge és üde, fiatalságában nincs is mit takargatnia.
Az ajtóból figyeltem és míg egyik felem azon tűnődött, miért ütközöm kissé meg nyíltságán, amit irányomba mutat, másik a napcsókolta combok közé vágyakozott, hogy arcom ölébe fúrva beletemetkezhessem az ízébe, illatába, lényének legintimebb mélységeibe. Ennyit a teáról és a könyvekről.
Engedtem a szememnek, hogy feligya a látványt és elmémnek, hogy lerészegedjen a képen. A bőrét vörös foltokban borította a pír, pedig még hozzá sem értem. A lábát takaró mélyszőke pihék az égnek meredtek, a hegyes, mályvaszín mellbimbók mintha fáznának, de látom, hogy nem a hidegtől keményedtek meg. Rózsaszín pénisze, melynek tövét markolva makkja már egészen sötét, szinte lila, tetején víztiszta csepp duzzad, majd gördül alá, hogy ujjai fogják meg. A levegő nehéz volt és forró, az illat földes, aromája hívogató. Józannak maradni, mikor a kísértés ennyire intenzív, képtelenség.


Megjelent egy kép és én nem engedtem azonnal útjára, helyette elidőztem végtelenségig újraélt másodpercein. Admirálisnak hívtam és ő egy pillanatig révedt a semmibe, mielőtt ismét rám emelte volna akkor mogyoróbarna tekintetét és fodros ajkain szomorú mosollyal azt kérdezte: – Túl sok időt vesztegettünk már így is el, nem gondolod? Ahogy elhalt az utolsó hang, mintha minden súly egyszerre szakadt volna a vállaimra. A tagadással telt évek, a végtelenhosszú idő, amit nem tölthettem a közelében, a percek, amiket nem kaphatok vissza, mert elmúltak éppen úgy, mint hajának egyöntetű lágybarna színe. Kifutott az ujjaim közül, mint a sivatagi homok, markoltam, de a szél kimosta tenyerem rejtekéből pont úgy, mint ahogy őt is ellopja majd, mert évei gyorsabban peregnek és bármennyire szorítom, egy nap elvesztem a háborút, elvesztem őt magát.
Igaza volt. Nem akartam eltékozolni, ami megmaradt. Remegő kézzel simítottam füle mögé azt az arcába logó, hullámos tincset és bár azonnal visszahullott a homlokába, Jim nevetett. A szemei sarkában megjelenő megannyi apró szarkaláb halálra rémített. Markoltam a porszemet, mert mi más maradt nekem, mint kapaszkodni abba, amim még volt, belé.
 Jim úgy szeretett, ahogy élt. Tudatos, határozott lépéseit szerelem fűtötte s a szenvedély hajtotta, az ismeretlen felfedezésére, az Enterprise birtoklására vagy akár vágy, vágyódás, irányomban, rám. Mint a száguldás, egy fékevesztett vonat az acélsíneken. Mindig mint a legutolsó, mintha holnap vége lenne a világnak. Jim karjaiban csak a most létezett.

Arra eszméltem, hogy kilépek a fürdő ajtajának árnyékából.

Felült, ahogy elindultam felé. Szemei követték minden mozdulatom, száraz ajkain újra és újra végigsimított puha rózsaszín nyelve.

Ő más. Bőre alig érte a bőröm, de a szüksége átvibrált hozzám. Az én Jimemből rezonált az elégedettség, a birtokolni vágyás, az adni akarás, az élet annak teljes egészében és csupa nagy betűjével.
De ő, a zafír szemekkel, ő éhes. Olyan éhes, hogy morzsákért könyörög, kelleni akar, valakit, akinek odaadhatja mindenét, amije csak van és cserébe nem vár mást, csak feltétel nélküli szeretetet. Mit mondana el rólam, ha megtagadnám tőle, amire vágyik? Mit mondana rólam, ha megtagadnám Jimet magát?

Úgy csókoltam, hogy két kezem bölcsőjébe vettem az arcát. Engedtem, hogy ujjaim megsimítsák a pontok helyét. Nem csak a testébe vágytam, gondolatai fényében is fürödni kívántam, de ha felelőtlenül hagyom elméinket egyesülni, nem kétség, hogy összekötöm magunkat. A link morajlik, pedig az én fejemben csak törött emlék, az övében pedig szunnyadó lehetőség, mégis a kötés a kapcsolat után áhítozik, mert érzi Jim tudatát és magának akarja minden univerzum minden valóságában, csak magának. Elmondtam neki. Elmondtam, hogy csodálatos, hogy kell nekem, hogy mindennél jobban, hogy akarom őt, birtokolni vágyom, a legősibb, legelemibb módon részemmé tenni. Tőlem oly távol álló édes semmiségeket suttogtam a fülébe, olyasmit öntöttem szavakba, amit előtte soha és talán ha bárki fültanúja volna eme intim pillanatban tett vallomásomnak, el sem hinné, hogy az én nyelvemről gördülnek le ama szavak, de úgy éreztem, tudnia kell. Tudnia kell, hogy valakinek ő maga a világ.


Feje a felkaromon nyugodott. Tökéletes frizurája most csapzott, kócoson terült el a párnán, csiklandozta az orromat. Mutató és középső ujja bohó köröket rajzolt a csuklómra, tenyeremre, pedig már figyelmeztettem, a tűzzel játszik. Másik kezemmel hóna alatt átnyúlva, szorosan öleltem.
- Jön fel a nap – mondta rekedt hangon, teste ernyedten simult az enyémnek. Felszínét borító verejtékének édes-sós íze még a nyelvemen bongott, illata mámorító volt, de erőm végére értem, legalábbis egyelőre. Mosolya állandósult, belőle is fáradt elégedettség vibrált át hozzám. – Elmenjek? – kérdezte semleges hangon. Az álcája, a pimasz vigyor és a nemtörődöm attitűd, mintha vastag lenne a bőre mint a páncél, de én érzem a suttogását, érzem a visszafojtott levegőt, a félelmet a választól, aki pedig nem lát át a gyermeteg maskarán, amit visel, az vak.
- Szeretném, ha maradnál, Ashayam – adtam emberi csókot feje búbjára. – Hat napig tartózkodom még a Terrán, boldoggá tennél, ha velem töltenéd ezt az időt.
- Boldoggá? – mosolyogta a kézhajlatomba, a bőre pedig énekelt nekem.
- A legboldogabbá. Maradj velem.


Ez a fiatal férfi lett az én Achilles sarkam abban a pillanatban, hogy a Vega fagyos felszínén megpillantottam. Kaiidth. Vagy ahogy drága jó barátom, Dr. McCoy mondaná – Na, bumm, ez van.


2 megjegyzés:

  1. Hogy miből lesz a cserebogár? Hát cserebogár szexből.-ezt tőled tanultam. �� "Ismerlek" én már téged Ufff... Egyszer volt hol nem volt egy yaoi.hu - na, még az előttről. �� A stílusod nekem szerelem volt első hallásra, jelen esetben olvasás. Egy szónak is 100 a vége... nem emlékszem rá hogy valaha is olvastam volna tőled ennyire csupasz megfogalmazásban a pénisz szót ��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó régóta itt vagy! ;) Akkor biztos tudod, hogy nem sűrűn tevékenykedtem fanfiction íróként (megesett, de nem volt jellemző), de ha mégis megteszem... akkor igyekszem nagyon odafigyelni, hogy ne offoljam a karaktereket mert azt olvasóként sem bírom elviselni. Nagyon nem. Csuktam én már be jónak ígérkező történetet azért mert Spock egyszercsak azt mondta "I don't know'. O_o" Ééés kész, hol az X, oldal kikapcs, vége. Ha Spock beszél, akkor - I do not know és mindenki aki mást mond, gondolja át újra. XD Hogy miért írtam ezt le? Magyarázatként a szóválasztásra, mert míg én nem preferálom az ennyire... száraz kifejezéseket, addig Spocktól, főleg az idősebbiktől semmi mást nem tudok elképzelni csak ezt és ennek variánsait. (Nem mondom, hogy nem esett nehezemre leírni XD de ez illet oda és kész!)

      Törlés