2017-10-31

Arany és kék 3. fejezet

Megjegyzés: Egészen büszke vagyok magunkra, hogy majdnem rendszeresen frissítünk. ^^ *vállvereget*


Figyelmeztetés: Figyelmeztetlek! :3 Szokásos.


Arany és kék

3.fejezet


Közeledett az éj, a távolban a nap lassan készült alábukni a horizonton. A fejük fölé boruló ritka ágak húsos levelei elnyújtott árnyékukkal először csak kusza mintát festettek rájuk, majd homályba vonták őket. A szél ismerős illatot hozott a hátán, édeskés, tiszta virágillatot, ami annyira nem illett a barna bolygó látképéhez.
- Nem olyan, mint az… akác?
Jim mély levegőt vett, meggyötört, de még kitartó egyenruhájának ujjával itatta fel a homlokán gyöngyöző verejtéket és folytatta a munkát.
 Spock egy kidőlt fantönkön ülve, egyenes háttal, töretlen figyelemmel követte az ember mozdulatait. Minden sejtjében illogikusnak találta, amit csinál.
- Ahogy már az imént is említettem, kapitány – jegyezte meg rezzenéstelen vonásokkal –, bár nem ez az elsődleges funkciója, de a fézere alkalmas hő fejlesztésére és ilyenformán tűz gyújtására is. Jelenleg éppen feleslegesen pocsékolja az energiáit.
Abban a pillanatban, hogy az utolsó hang legördült vékony ajkairól, a Jim kezének rejtekében óvott kis szalmafészekből, amiből már percek óta szállingózott a szürke füst, hirtelen apró lángfodor bukkant elő, narancs nyelvével mohón habzsolva a száraz füvet.
- Ez az! – A kapitány arcára széles mosolyt varázsolt egyéni kis diadala. Vigyázva csúsztatta a kéregtálcán őrzött tűzkezdeményt a gallyakból emelte rakás alá. – Látja? – sóhajtott Jim, újfent megtörölve saját homlokát, elégedettséggel figyelve, ahogy a tűz lassan falni kezdi a neki készített vacsorát. – Mondtam, hogy még emlékszem! – És Jim nevetett.
                        
Spock szíve félrepengetett.

A kapitány elfoglalta a helyét az öreg rönkön, éppen a parancsnok mellett. Térde a vulkáni hosszú lábszárához, vállgömbje annak felkarjához ért. Nem volt rajta túl sok hely.
Beborította őket az erdő csendje, nem némasága, neszei. A tűz pattogva lakomázott, az ágak susogtak. A lágy szellő hárfaszólóval szórakoztatta őket, megszólaltatta a fákat, bokrokat, játéka valóban virág aromáját hozta, de Spock orrában nem a mézes akác csiklandott. Jim bőrének tengerillata erősebb volt.
Intenzív, de nem zavaró, nem kellemetlen, enyhén kesernyés, csípősen friss vagy inkább fűszeres, de csak annyira, hogy kivételes legyen. Spock érezte a sót, a friss vizet, a csipetnyi fahéjat, borsmentát és bármennyire nevetséges, a gyöngyvirágot. Spock nem izzadt. Az ezért felelős mirigyek a testében éppen csak tized méretűek voltak egy átlag emberéhez képest, így ha produkált is olykor verejtéket, mennyiségét tekintve szinte észrevehetetlen volt. A Jim halántékán legördülő kövér cseppek sötétborostyánra érlelték a haját, de mielőtt még Spock zavarba hozhatta volna saját magát, Jim kacaja visszarántotta a sötét erdő óvó levelei közé.
- Mi? – nézett rá a kapitány nevetve, most türkiz és korallkék szemei tükrén bronz fénnyel játszott a láng, bőrére csintalanul tekergő árnyakat rajzolt, megfestette minden ismert vonalát.
Spock elnézett. Lesütött szemmel bámulta saját sápadt tenyerét, hosszú ujjait, amin halvány lenyomatot hagyott a fényjáték.
- Ironikus, nem?
Jim rekedt hangjára, csak a szeme sarkából ugyan, de a vulkáni felnézett. A kapitány a láng közepébe meredt. Lágyan pisze orra, fodros ajkai és határozott álla alkotta nemes profilja elárulta, kicsit elveszett saját gondolataiban. – Hozok egy hibás döntést és valamilyen módon önnek mindig az jut, hogy velem nyögje a következményeit. – Vidámtalan nevetésében megcsóválta a fejét, ujjai hajába szántottak, majd visszaejtette őket saját combjára.
- Én vagyok az elsőtiszt. A pozíció magával hozzá, hogy a kapitány mellett a helyem, ennek a jelentősége pedig pontosan az ismeretlen szituációkban a legnagyobb.
Az ember bőszen bólogatott.
- Azt hittem, azt mondja, erre valók a barátok és hogy fel a fejjel, Jim, ne lógasd az orrod, jön még borúra derű!
A parancsnok, bár évek alatt, de megtanulta értelmezni a kunkorodó hangokat. Az ember most ugratja és mint más, ehhez hasonló humán szokásnak, ennek is megvolt az elvárt válaszreakciója. Spock tisztában volt ennek menetével, hogy Jim most úgyszólván feldobta a labdát, itt jönne ő és a vulkáni hidegvére, most kellene azt mondania, hogy kapitány, barátságom ténye megkérdőjelezhetetlen, ámbár képtelen vagyok látni az összefüggést egyértelmű meteorológiai kijelentések és az ön szaglószervének fejtartásból eredő pozíciója között. De Spock csak pislogott, majd ismét önnön kezére figyelve annyit mondott:
- Erre valók a barátok, kapitány.
Jim ajkának széle felfelé ívelt, szemének sarkában karakteres ráncok jelentek meg, melyeket vidámsága vésett a bőrébe, hosszú évek kemény munkájával.
- Megint kiprovokáltam egy választ az emberi felétől – jegyezte meg, Spockot lágyan vállon billentve.
- Elégedettséggel tölti el, ha eléri a célját? – kérdezte a vulkáni, de a szavaknak nem volt éle és Jim egy köhintés árnyékában válaszolt.
- Nem mindig.

A kapitány maga mellé nyúlt, belemarkolt a száraz gallyakba, dobott még a tábortűzre, a lángok felcsaptak, pernye ereszkedett alá.

- Tudom, hogy nagyon el vagyok cseszve – mondta a semminek. Előrehajolva mellkasát saját combján támasztotta meg, ujjai nyughatatlanul motoztak bakancsa oldalán. – Hiába van a seggem alatt a világ legkényelmesebb széke és a flotta legmodernebb hajója, rajta a legképzettebb legénységgel és a legodaadóbb barátokkal, - még ha némelyiknek van is pár morbid defektje, mint például a hypospray fetisizmus -, Spock én… - Nyelve felbukkant ajaki között, hogy csillogó nedvességgel vonja be őket, fogai láthatóan haraptak saját szája belső oldalára. – Én egy elcseszett figura vagyok, egy olyan súlyos csomaggal a hátán, amire minden űrdokkban zsíros vámot varrnának a nyakamba, de én… - Jim suttogott, a tűz mégsem nyelte el a szavait – hálás vagyok a barátságáért.
- És én viszont – súgta Spock és a férfi felé bólintott.
- Ugye… – Jim ajkai nem voltak szárazak, mégis nyelve újra és újra felbukkant a peremén. Lassan ült fel, háta ismét kiegyenesedett, szemeit homályos fátyolba vonta egy árnyék - …nem csak képzelem?

Az ember övénél hűvösebb teste langyosan simult az oldalához. Spock nézte az arcát, a kerek fülkagylóit, az állkapcsán már kéklő borosta szellemét. Minden egyes belégzéssel a sósan friss illat a tüdejébe áradt és Spock ostoba lett volna, ha nem érti, miért nem érzi az akácot, a nyirkos földet, a fák leveleit.
- Pontosítsa a kérdését – felelte, de feleslegesen. Csak tölteléknek szánta, hogy kitöltse az űrt, hogy bármilyen kurta is az idő, amit vele nyer, de megkapja azt.
Jim őt nézte. A szemei szinte fluoreszkáltak az éjjeli sejtelmes fényben, akvamarin pompájába veszett a reszketeg narancs-arany tündöklés. Jim szemét a tűz sem ragyoghatja túl. Jim szeme maga a fény.
A férfi homloka az övének biccent és Spock tüdejében benn rekedt a levegő. Az a langyos bőr, tenyérnyi, majdhogynem hűvös és az ő testén a forróság rohant keresztül. A bizsergés a gyomrából indult és terjedt el minden egyes sejtjében, az illat, az a mámorító eszencia már szinte a szájpadlásán bizsergett.
- Mondd, hogy… - Jim lehelete, meleg és párás szavak, mentol és az a piros bogyó, amint a bokorról evett - … hogy nem csak képzelem ezt az egészet.
A vulkáni tudta, hogy ez nem a jelen, a most, nem a tegnap vagy a tegnapelőtt. Spock értette a kérdést, mögé látott és fejében egymást kergették tarka, illékony emlékek. Némelyikük csak napos volt, s hónapos vagy csak hetes, de látott éves villanásokat és a pontos napját, mikor ráébredt, hogy ott van és utána csak nőtt és nőtt közöttük, megállíthatatlanul, fékezhetetlenül.
- Nem – tátogta, de az arcára kiülő halvány mosolyból tudta, Jim hallja őt. – Nem csak képzeled.
A szavak kikerültek az indigó éjszakába, hirtelen alakjuk lett, formájuk, amiről nem lehet többé nem tudomást venni.
- Mondd, hogy nem működne.
A homlokuk még mindig összeért és Jim úgy festett, mint akinek minden erejére szüksége volt, hogy az arcán tudja tartani azt a könnyed, kisfiús mosolyt. Megnyalta az ajkait újfent, ismét, ki tudja hányadszor.
Spock tudta és várt, de a gondolatok helyett csak egy elakadt sóhaj távozott rajtuk. Egy remegő, ideges félhang, amit a kapitány éknek használt, hogy kipöckölje az útját a szóáradatnak, mert ott tobzódtak a torkában, várakoztak a nyelve hegyén, talán éppen úgy, mint Spocknak.
– Hallanom kell. Tőled kell hallanom. Mondd, hogy nem működne. – Egy gally hangosan pattant a lángok között, de Jimnek a szeme sem rebbent. - Te vagy a leglogikusabb, legracionálisabb lény, akit ismerek. Győzz róla meg, hogy rémes ötlet – a hangja fáradt volt, rozsdás, rekedt - … hogy túl sok mindenkinek fájna, hogy ekkora kockázatot vállalni nem érdemes, hogy… rossz. Ha van rossz az univerzumban, akkor az ez. Hogy el vagyok cseszve és úgysem tudok megváltozni. – Felnevetett, de a bizonytalan foszlányokat elnyelte az éjszaka, magukba itták Spock egyenes ajkai. - …Kérlek.
- Nem akarom, hogy megváltozz – mondta halkan, minden ujjbegye bizsergett. A bőrén át a férfi érzéseinek kusza egysége tovább morajlott, tenyere követelte tőle az érintést, az érzését Jim ujjainak.
- Mondd, hogy túl ember vagyok hozzád.
- Egy csodálatos ember vagy, Jim. A legemberibb ember, akit ismerek.
- Nem segítesz. – És ezúttal, bár tiszavirág életű volt, szívből nevetett.
- Jim. – A saját hangját hallva megdöbbent. Olyan volt, mint egy fohász, egy ima, egy könyörgő gondolat, amit az égbe címzel, ha hallja valaki, ha nem.
A kapitány szája az övéhez ért. Sima volt és meleg. Csak megcirógatta mérsékelt fodrát, apró puszit adott a szegletébe. Spock remegett, ujjai meg-megpercentek, de még markolta a durva rönköt, hogy valami megtartsa, valami horgonya legyen.
- Csak mondd, hogy hibát követnénk el. Mondd, hogy nem akarsz engem… – Spock fejében visszhangzott a gondolat, minden sejtje lázadt ellene, ellenkezett, hogy mondhatna ilyet? - Hogy nem logikus… Bármit, amit elhiszek.
Spock nem tudta, mikor engedte el a kidőlt fa kérges testét, mikor süppedtek hosszú ujjai a kapitány cirmosszőke hajába, de egyszer csak közelebb húzta és Jim felnyögött a karjai között.
- Egy vulkáni nem hazudik – súgta és elnyelte a Jim torkából felszakadó hangokat.

Áram volt, színtiszta energia rázta meg, szaladt végig rajta, csillagok robbantak szilánkokra a szemhéja mögött. Csókolt már. Saját népének szokása szerint, az emberek módján is, de soha nem érezte még, hogy egyetlen érintésben megsemmisül és főnixként újjá is éled. Az elméje Jim után kapott, mohón szívta magába az arany ragyogását, a végtelen fényét, egyesítenie sem kellett kettőjüket és Jim lett a napja, a téglaszín sivatagi dűnék felett tündöklő tűzgömb. Világának közepe.

Jim.

A tűz lassan leégett és ő mégsem vette észre, az éjszaka hűvöse nem ért el hozzá. Jim teste, talán alig 36.7 Celsius, sajátja átlagos napokon 41.2, tőle mégis olyan meleget kapott, hogy meg sem érezte a rátelepedő csípős levegőt. Az ember közel volt, olyan közel, hogy szívének szabályos ütemét a mellkasán érezte, hogy vérének doboló ritmusát a fülében hallotta.
Jim csók közben sem volt néma, sóhajtott, szusszant, szavak nélkül kérlelt és Spock neki akarta adni mindenét, amije volt. Valahol, elméje egy rejtett zugában, egy sötét bugyrában ott lapult, amiről nem akart tudni, amit félretett és elfelejtett csak azért, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül élje meg a percet, hogy ne vegye el, rontsa meg, zúzza szét semmi, hogy rátalált tökéletességre, hogy egész lett, bármennyire is túlidealizált és valószerűtlen legyen ez a gondolat.
Az illat, a tengeri szellő, a csiklandós fűszerek, a kesernyés grépfrút és kacér gyöngyvirág körbefogta, a forró nyelv, a puha ajkak édes bársonya az övé volt, csak az övé. Jim bőre mesélt, énekelt. Izzó vágy és mindent eluraló szenvedély szivárgott belőle, odaadás, rajongás és valami, amit Spock nem volt elég bátor megnevezni.
- Én…
Csak azért szakadt ki a csókból, hogy Jim levegőt vehessen, és az első mély oxigénkortyot az ember ismét szavakra használta fel. Ajkait nem vitte messzire, csak Spock szájának jobb csücskén pihentette, orrának hegyével a vulkáni elegáns arccsontját simogatta. Hüvelykje Spock állán morzsolt el egy elkóborolt harmatcseppet, alsóajka keskeny ívét simogatta végig.
- Én…
Az arcán pír ült, harsány rózsaszín a világos bőrön, leopárdpettyes foltokban tarkította a nyakát, s bár eltűnt a szeme elől a parancsnoki arany gallérja alatt, Spock tudta, egész teste őrzi a kívánatos sormintát.
- Én… - mondta Jim harmadszor is és fejét csóválva, jót mulatva önmagán, feladta. Homlokát Spock halántékának döntve vett újabb mély levegőt. Fülének hegyét kényeztette. Puha ujjpárnái fülkagylójáról hajába csúsztak és a vulkáni lehunyta a szemét, magába itta az ember nevetésének bódító hangját.

Egésznek lenni leírhatatlan érzés.

- Az Enterprise Kirk kapitánynak! Hallanak, kapitány?

Nyota Uhura tompa volt, elcsigázott. Spock karjai megfeszültek, közöttük Jim lemerevedett. A kapitány görcsösen markolt a kék egyenruha rugalmas anyagába, arcát a vulkáni vállának hajlatába temette. Spock tartotta, valamelyikük ijesztően remegett.

- Enterprise Kirknek – ismételte a nő, másodszor már leplezhetetlen aggódás bújt meg határozott szavai mögött. – Kapitány?

A ruhán keresztül is érezte a sóhajt, a szavakat, bár hallani nem hallotta őket, mégis tudta olvasni. „Nem akarok menni” – formálta, mielőtt a kapitány felegyenesedett.

- Itt Kirk.

- Kapitány, a hiba elhárítva. Fel tudjuk sugározni önöket.
Jim az arcát gyűrte, szája lefelé biggyedt, keserű ívét Spock el akarta fedni.
- Remek hír, hadnagy. Legyenek készenlétben. Kirk vége.

Spock a szemeit figyelte. Acél és fém, olyan távoli, olyan elérhetetlen.
- Mr. Spock? – A mosoly hamis volt, a vulkáni arcán az utolsó érintés fájdalmasan valódi. Eltűnt a nap, a melegét még őrizte, az emléke égett végtelen sivatagjának egén. – Készen áll?
És Spock váratlanul érezte a hideg éjszaka csípős lélegzetét, a tettei súlyát, a távolságot, ami köztük termett és nem volt több, mint pár elhanyagolható centiméter és mégis, átszelhetetlen. A kezeit a teste mellett tartotta, az elméje kétségbeesetten nyújtózott még egyszer a napfény után. Jim, csupa szikra, ragyogás, maga az élet.
- Nem – és ahogy kimondta, Jim vonásai ellágyultak. Hüvelykujjával elsimította a vulkáni bal szemöldökét és tenyere ott maradt, hogy Spock beletemethessen az arcát, hogy oda bújhasson a világ elől. Homlokuk összeért, Spock pajzsa megremegett a gyász súlya alatt.
Az utolsó lángnyelv is a hamuba aludt.

- Energiát.

10 megjegyzés:

  1. Szia! Ez a természet, vagy inkább Murphy törvénye? Mindig rosszkor zavarják az embert/vulkánit. Remélem azért nem adják fel és találnak rá módot, hogy kibontakozzanak. Köszönöm

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én happy end párti vagyok, szóval fognak találni, ne aggódj.
      Én köszönöm, hogy olvastad! :)

      Törlés
  2. Most tévedtem csak ide de máris lenyügöztél alig várom a folytatást köszike.

    VálaszTörlés
  3. Bevallom, most egy kicsit csalódtam. Reméltem, hogy itt nem lesz nagy bakugrás a történésekkel, mert nagyon érdekelt volna, hogy Spock miként ébred rá és fogadja el a Kirkkel kapcsolatos érzéseit, és hogy mi minden történik köztük, ami miatt Jim is felé fordul. Mert bár a novelláidban is így haladt a történetvezetés, de az első két fejezetben azért érezhető volt, a kapcsolat, az hogy fontos dolgokról nem maradtunk le. Itt viszont nem ezt éreztem. Itt egy csomó kérdés felmerült bennem. :/ Egyébként ezt a történetet ketten írtátok vagy te egyedül? Csak mert mintha ennek a fejezetnek a stílusa kicsit más lenne, mint az előzőé.

    És remélem nem lombozlak le a szavaimmal, mert ettől függetlenül nem szeretném ha abbahagynád az írást vagy a feltöltést.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nefélj nem lomboztál le, megszoktam, hogy az én kedvenceim általában sosem népszerűek. :) ( Soha. Bizonyos fejezetekhez kötődöm, ilyenek főleg a nemtervezett darabok amelyek csak úgy kipattantak, mint ez, ahol láttam magam előtt az idegen éjszakát, a tűzet és szikrákat amiknek semmi köze nem volt a lángokhoz és leírtam, hajnal 2 ide vagy oda.)

      Nem írunk ketten. Én vagyok hol ilyen, hol olyan hangulatomban.
      Érdekes beszélgetésünk volt róla Vikivel, mert ő nem látja miben más az első kettő, mint a többi. Én igen, én látom, hogy a harmadiktól inkabb mesélő lettem mint Spock mégha a szemszög nem is változott, bár bevallom addig nem tűnt fel amíg nem hívtad rá fel a figyelmemet. A különbség oka valószínűleg, hogy egyszerre több sztoriból ugrálok ki és be plusz nálam az írás hangulat kérdése, és ha hirtelen felindulásból, gyorsan jött ihletből követek el valamit (mint ez a fejezetet is), akkor az néha más.

      Remélem én sem lombozlak le de ennek a sztorinak öt ( meh, lehet, hogy hat még ingadozom) fejezete van és mindben ugrom. Nem az a történet, amiben mélyen másznék bármibe is. Inkabb villanások. Rohanás és egy pillanatra satufék, hogy lassuk akkor éppen mi történik. Szeletek. Abban viszont egyetértettünk Vikkel, hogy ez nem új. Így szoktam írni. :)

      Törlés
  4. Szia!
    Nem is olyan régen találtam rá a Sóhajomra, ahol pokolian jó történeteket olvastam, az írásmódod kivételes! Örülök, hogy felraktad ennek a blognak a linkjét is, mert bár nem láttam a filmet és nem vagyok rajongó, te miattad belekezdtem ebbe a blogba is. Mit mondjak, lehet megnézem a filmet, mert kedvet kaptam hozzá. Nagyon jól vezeted a történeteket, nagyon tetszik, ahogy más, különböző karakterek bőrébe bújsz és eggyé olvadsz velük. Kicsit zavarosan fogalmazok, de remélem át megy a lényeg, hogy én mennyire imádom az írásodat! Azt kérdezném még meg, hogy milyen kritikákat kaptál az írásodra? Nem pont erre gondolok, hanem úgy amblokk - fogalmazásodra. Voltak akik zavarosnak mondták volna vagy nyelvtanilag helytelennek? Puszta kíváncsiságból kérdezem, mert Te elérhetőbb közegben vagy, mint egy nemistudom. Meleg mellé kaptál hideget? Ha nem válaszolsz rá, nem baj :) Én továbbra is szeretni fogom a történeteidet :) Ja, a Rossmanban találtam Start Trek parfümöt és piszok jó az illata!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon örülök, hogy így tetszenek az írások, ezt mindig jó hallani. Én a filmek megnézésére is csak biztatni tudlak, vágj bele bátran, biztos nem fogod megbánni. :)

      A hozzászólásra mindig adtam lehetőséget anno az oldalon, és most a blogon is. Mindig hálás voltam érte, hogy a Sóhajom olvasóközönsége kérés nélkül is egy aktív közösségnek volt mondható.
      Azért írok, mert szeretek írni, mert örömet okoz. Ha rajtam kívül valaki másnak is, az egy pozitív dolog, mai napig meglep és őszintén örülök neki. De sosem kértem senkitől kritikát.
      A nyelvtani helytelenségek kiküszöbölésére persze jó ha az embernek van segítsége, több szem többet lát, hiszek a beta reader fontosságában, mint ahogy abban is, hogy mint író, élhetek bizonyos mértékű szabadsággal, kreálhatok szavakat vagy végtelenbe nyúló körmondatokat ha ahhoz van kedvem, persze még a józan ész és a magyar helyesírás szabályainak keretein belül (jórészt ^^). Szóval talán mivel soha nem kértem, nem is kaptam kritikát, nem éreztem szükségét sem akkor, sem ma. :)

      Remélem a jövőben is találsz erre olyan olvasnivalót amire érdemes áldozni az idődet, és ha egyszer tényleg kedvet érzel a filmekhez jól vigyázz! A Star Trek egy olyan fandom ami könnyen beszippantja az ember lányát. ;)

      Törlés
    2. Ne haragudj, hogy korábban nem válaszoltam az üzenetedre!
      Nagyon köszönöm a választ :)
      És ha még lehetne egy kérdésem: olvastam egyik kommentben még a Sóhajomon, hogy a Daniell-t könyvből olvasták; szóval te magánjellegű kiadást választottál vagy kiadót kerestél fel? (és mégegy : hogyhogy Daniell nevét két "ellel" írod?)
      Pusztán a kíváncsiság érdekel, remélem nem gond :)

      Törlés
    3. *Kíváncsiság hajt, tessék, már írni sem tudok :D

      Törlés