Arany és kék 4. fejezet

Megjegyzés: El vagyunk havazva. :( Sajnos. :(


Figyelmeztetés: Lásd az első három fejezet figyelmeztetéseit.

Arany és kék

4. fejezet

A kapitány szeme végtelen tenger, kacér zafír és édes kökény, olykor búzavirág és égkék, türkiz, víz vagy acél. A haja mélyszőke, cirmos tincseiben vegyül a homok forró színe, borostyán, néha szalma, olykor napsugár, lágy karamell vagy hamvas, egészen platina. A kapitány egész lényével mosolyog. Nem csak a szája. A szeme, a szemöldöke, a vállai is vele kacagnak, a teste, a lénye, az egésze belevibrál, felragyog és vele szikrázik körülötte minden és mindenki.

A kapitány most egy véres massza az asztalon. A parancsnoki aranyból semmi sem maradt, a közepén lyuk tátong, piros és barna. A jobb karja lelóg az ágyról, a mutatóujjáról vér csöpög a földre, megül a gyengélkedő hófehér padlóján. Egy csepp, tíz, majd száz és talán ezer és minden elmúló pillanatban még egy újabb.

Spock csak nézte a kezét, az ujjait, a cseppet, a tócsát, a folyamot.

Alig volt négy órája, negyvenöt perce, húsz másodperce. Spock a begyűjtött mintákat elemezte és az ajtó kinyílt, majd becsukódott a háta mögött. Spock felcimkézte az utolsó darabot. Lezárta a konténereket. A tárolóhoz lépett és egyenként helyezte őket a hűtőrekesz felső polcára, karcsú ujjaival biztonsági kóddal zárta el. Amikor megfordult, Jim még mindig ott állt. Azúrkék pillantása zavart, talán nyugtalan. Spocknak időnként nehezére esett látni a különbséget. Érzelem és érzelem között néha csak árnyalatnyi a differencia, olykor úgy hitte, hogy helytelenül határozza meg, de korrigálni képtelen volt. A kapitány nyelve előbukkant rózsaszín ajkai közül, megnedvesítette a száját, vett egy mély levegőt. Zaklatott volt. Spock már biztosan tudta.

- Kapitány?

Spock félrebiccentett fejjel nézte, ahogy Jim nyelve újra végigsimít saját alsó ajkán. Egy rossz beidegződés és a vulkánit mégis lenyűgözte az apró mozdulat minden másodperce.

- Beszélnünk kellene – mondta Jim és vonásai tétovák, ragyogókék szeme tanácstalan.

- Miről óhajt beszélni velem, uram? – Az elsőtiszt közelebb léptett és Jim lehunyta a szemét.

- Spock… - tátogta, de ennél nem jutott tovább. Némán eltörölte a kettőjük között álló alig métert. Bizonytalan mozdulat volt, ahogy jobb karja előre nyúlt, máskor megingathatatlan keze most megremegett, ahogy felkínálta mutató és középső ujját. Spock nem hezitált. Talán várt egy pillanatot, lehet, hogy kettőt, de maga sem tudta, miért. A bőre felbizsergett a gondolatra is. Ujjai hozzásimultak. Csendben álltak. Jim puha ujjpárnái cirógatták, kettőjük között a forró bizsergés éledt és Spocknak minden erejére szüksége volt, hogy fenntartsa a kontrollt a teste felett. A légzése elmélyült, szemhéja félárbocra ereszkedett, figyelte a kapitány orcáját színező halvány pírt, mely mintha felégetni készült volna az egész arcát.

- Jim…

A doktor utasításokat kiabált, a szoba fehér falai visszhangozták minden parancsát. Spock csak figyelte, ahogy az ember mutatóujjáról újabb kövér csepp hullik alá. Jim vére. Karmazsin, mélypiros, ettől barack a bőre, ettől rózsás a szája, ettől ragyog a szeme, ettől mozog, ettől nevet és él. Jim drága vére.

Ez már megtörtént egyszer. A szeme láttára távozott a kapitányból az élet és itt és most, pont, mint akkor, semmit nem tudott tenni ellene.

Az embereket olyan könnyű eltörni. Puha hús és szövetek, hasadnak, pattannak, a csontok repednek. Ha Jim szíve megáll, Spock biztosan tudta, a sajátja megáll vele.

A hajó megrázkódott, sikolyok éledtek és elhaltak, a gyengélkedő kommrendszere recsegve kelt életre.

- Híd a kapitánynak!

Spock Jimet nézte. A szájának nem volt színe. A bőre halvány, kékesen fehér, áttetsző, mert a vér, ami élettel töltötte meg, most a földön volt, a doktor cipőtalpán, Spock kezein, körmei alatt.

- Híd a kapitánynak!

Nyota Uhura kiabált, a háttérben hangzavar és recsegő zajozás. Spock vett egy mély levegőt, orrcimpái kitágultak, tüdejét megtöltötte Jim vérének nehéz, fémes szaga. Jim illata könnyű, friss, citrus, grapefruit, valami forró, valami száraz és persze bőr talán a szék miatt, s egy csipetnyi virág. Spock pontosan tudta, hogy gyöngyvirág, ami ott nyílik a samponjának flakonján. De most csak rozsdaette vas és nehéz metál, ez minden, ami eszenciájából megmaradt.

- Itt Spock, helyettes kapitány. Már úton vagyok.

Spock végignézett a hídon, az égett hús émelyítő szagától forgott a gyomra. A zászlós a földön feküdt, fél karja megégett, a konzolból szivárgó maró füst Spock torkát fojtotta, de gyorsan magához tért. Vége, végre vége. Hikaru Sulu Pavel Checkovot szedte fel a padlóról, ő maga megfordulva Nyota Uhura után nyúlt. Hiába a felkarjára fogott, a ruha köztük semmit sem ért. A saját mentális pajzsa meggyengült, a nő bőréből vibráló félelem és fájdalom kibillentették az egyensúlyából, a falnak tántorodott, de rögtön talpra is állt. A következő pillanatban orvosok árasztották el a hidat. Egy rangidős doktor hozzá rohant, de ő némán hajtotta el, a kommunikációs tiszt felé irányítva a trikorderével együtt. A saját sérüléseinek tudatában volt. Két bordája megrepedt, enyhe agyrázkódása volt a fejét ért ütés okán, az apróbb zúzódásokat nem tartotta fontosnak leltárba szedni. A Nyota homlokán található erősen vérző seb azonban aggodalomra adhatott okot.

- Mr. Scott, jelentést!

A gépházból a főgépész hangja akadozva szólt, a javítások folyamatban, a mag sértetlen, de a térhajtómű 48 óráig üzemképtelen lesz. A klingon hajó megsemmisült, de az Enterprise, bár győztesen került ki a váratlan küzdelemből, most sántít és Spocknak esze ágában sem volt túl sokáig időzni a zónában. Suluhoz fordult, a száját nyitotta, de nem kellett megszólalnia. A férfi kihúzta magát, fintorgott, ahogy jobb bokájára kívánta helyezni a súlyát, de Spock felé biccentett és a vulkáni, átadva az irányítást, sietve elhagyta a hidat.

Ahogy kilépett a folyosóra, a vörös riadót jelző éles sziréna hangja elhallgatott. Néhol füst gomolygott, szikrák csaptak fel egy korom fedte, egykor fehér panel alól. A turbólift leállt, így Spock létrán indult lefelé. Az időnként rátörő egyensúlyvesztés arra engedte következtetni, hogy az agyrázkódása komolyabb, mint feltételezte, de jelenleg, mint helyettes kapitány, nem helyezhette saját magát a legénység és a hajó elé. A jelentések egymás után érkeztek hozzá. A kettes laborban kisebb tűz ütött ki. A négyes transzporterszoba használhatatlan. Mr.Scott jelezte, hogy az egyes gondola sérülése komolyabb, mint először látszott, Nyota Uhura hadnagy tájékoztatta róla, hogy a vészjelzést sikeresen továbbította a flotta felé, a háttérben a nővér emelt hangon felszólította, hogy üljön vissza a hordágyra ismételten kilátásba helyezve, hogy további engedetlensége szolgálat alóli felmentését eredményezheti. Spock egyetértett az egészségügyi tiszt utasításával, ezt Nyota tudomására is hozta, s a vonalat bontva mászott tovább.

Spock lassabb tempóban volt kénytelen folytatni, sokkal több összpontosítást igényelt, hogy megtartsa az egyensúlyát. Négy halálos áldozatról kapott jelenést, s míg kiért a csőből két újabb esetről érkezett hírt.

Spock, a falat használva segítségül, újra képes volt megszaporázni a lépteit. A gyengélkedő ajtaja előtt azonban földbe gyökerezett a lába. Egy érzés temette maga alá. Spock az ajtóra nézett, és tett egy lépést hátra. Egy irreális gondolat kerítette hatalmába, de az az illogikus és ijesztő gondolat hirtelen eluralta a testét és ő újfent hátrált. Ha belép, tudni fogja. A birtokában lenni a tudásnak, illetve a nem tudásnak, nem módosít a tény meglétén. Ha tisztában van vele, ha nincs, a kapitány állapotán nem változtat. És mégis…

- Spock! – Közben a turbóliftek újfent üzemképessé válhattak, mert Nyota kilépett a felvonó ajtaján és felé iramodott, szorosan a nyomában egy feldúltnak, bár inkább dühösnek látszó egészségügyi alkalmazott loholt. – Jól vagy? – A nő a kezei közé vette az arcát, fürkészte a vonásait, úgy tűnt, igyekszik felmérni a károkat, talán Spock ruhája alá akart látni. Spock úgy gondolta, ez puszta időpocsékolás, hiszen az emberi faj nem rendelkezik efféle képességekkel, a rászánt idő bármilyen mértékű is, a meglévő csekély egység elherdálása. Talán Nyota pusztán érintés útján kívánta biztosítani saját magát arról, hogy Spockkal minden rendben. A vulkáni tisztában volt ezzel a fura emberi szokással, így adott a hadnagynak egy pillanatot, mielőtt elemelte a nő kezét a nyakáról… – Jó ég, te v….

- Az állapotom kielégítő, Nyota.

Kifordult a karjai közül és belépett a gyengélkedő ajtaján.

A terem tele volt sérültekkel, egy bioágyon ketten is ültek. A sebesültek ellátták egymás könnyebb sebeit, az orvosok a komolyabb eseteken dolgoztak. Spock nem látta Dr. McCoyt. A kapitány vére ott száradt a kettes vizsgáló kövén, de ő maga nem volt sehol. A vulkáni meredten nézte az alvadt tócsát, a bal füle mellett felcsendülő Christine Chapel hangja meglepetésként érte.

- Mr. Spock, ön vérzik.

A nő a karjára fogott, határozott mozdulattal igyekezett a parancsnokot az egyik ágy felé terelni, de a vulkáni nem akart mozdulni, így a nővér határozottsága ellenére szilárdan tartotta a helyét.

- Ms. Chapel, hol van Dr. McCoy?

A nővér a füléhez emelte a puha ruhát. Spock elhúzta ugyan a fejét, de a csatából ezúttal a nő került ki győztesen. Makacsul követte a mozdulatot, óvatosan itatta fel az elsőtiszt nyakán végigfolyó mélyzöld vért. – Alighanem a dobhártyája. Azonnal megkeresem Dr. M’Be…

- A hídon történt robbanás következtében elképzelhető, hogy a külső dobhártyám átszakadt, nem zárható ki a belső esetleges rongálódása sem, magyarázatot adna az egyensúlyvesztéseimre és a zúgásszerű alaphangra, amit hallok. Mindemellett, nővér, ez nem életveszélyes sérülés, maximum közepesen súlyos, és mint ilyen, sokakat elém helyez, így kérem, mondja meg nekem, hol találom Dr. McCoyt.

Egy pillanatig meg volt róla győződve, hogy a nő vitába száll vele, de végül megadóan sóhajtott. Volt valami a szemében. Részvét? Együttérzés?

- A doktor az őrzőben van a kapitánnyal.

Spock saját mély levegőjére élesen felsípolt a füle.

- A kapitány? – A lépést csak megkezdte, a nő válaszára várt.

- Most stabil.

Spock az ajtóból figyelte. Az ágy standard méret, egyszemélyes, flottaszabvány. A kapitány mégis annyira… aprónak tűnt benne. Túl sok tű és cső, túl sok gép és kötés. Emberek. Miért ennyire sérülékenyek?

- Nincs túl az életveszélyen. – A doktor szemei alatt sötét árkok voltak, szája szélén két lefelé ívelő görbe barázda, homlokán ráncok tengere vetette gondterhelt hullámok. – Sok vért vesztett, de a kölyök szívós. Kilenc élete van. Megcsinálja. Meg – ismételte a doktor saját tekintetét is az ágyban fekvő kapitányon tartva. Spock nem tudta, hozzá beszél, vagy saját magának mondja és szeretett volna vitába szállni a doktorral a macskaféléket övező teljesen alaptalan mitikus kijelentése kapcsán, de Spock most szédült és a gyomrában formálódó csomó okán nehezére esett az ütemes légzés. – Jézusom, Spock, maga vérzik!

Spock továbbra sem kívánt ellenkezni a doktorral, főleg mert ezen megállapítása helyesnek tűnt.

- Úgy vélem, a robbanás következtében a külső és belső dobhártyám is átszakadhatott.

- Az fájhat, mint a kurvaélet. – Leonard kezében az orvosi trikorder nyugtalanul pittyegett.

- Az érzés nem kellemes – ismerte el kurta bólintással.

- Gyerünk, keressünk egy legalább félig üres vizsgálót, hogy ellássam a…

Spock az ajtókeretre fogott, a doktor visszapattant róla.

-  Doktor… - tekintete visszatalált az ágyban fekvő kapitányra, Jimre. – Nem kívánom… - a mellkasa egyenletesen emelkedett, süllyedt – magára hagyni a kapitányt.

Spock hálás volt a hallgatásért. A doktor némán dolgozott, lassan regenerálta a szövetet és egyetlen szóval sem kommentálta Spock Jimen függő pillantását.