Univerzális állandó

Megjegyzés: Bones úgy gondolja, Jimnek szüksége van a pihenésre és hol lehetne jobban kikapcsolódni, mint egy olyan bolygón, amit erre találtak ki? Persze Jimnek ez is máshogy sikerül.

Figyelmeztetés: Into Darkness spoiler. Szokásomhoz híven ide biggyeszteném a csúnya beszédet is, mert Jim nálam néha mint egy kocsis. Ilyennek látom, kész. +18 as tartalom. Igen, mert szex. Azon kívül ez a történet nem csak Kirk/Spock, de fizikai részét tekintve sokkal inkább Kirk/SpockPrime, tehát akinek a korkülönbség problémát jelent, az ezt most ugorja át.

Univerzális állandó

Amikor a komp leszállt és Jim kilépett a hajó ajtaján, a mesterséges ég vakító kék volt, a langyos szél a tenger sós illatát hordozta a hátán és az ő első gondolata az volt: „te jó ég, elment az eszem”.

A gyors felismerés saját elmeállapotát illetően azonnal másodlagossá vált, mi több, teljesen ki is ment a fejéből, amikor a gyönyörű nő elé lépett.

A risa-i vele egy magas volt, homlokán az apró szimbólum, hosszú combokkal és dús keblekkel, egyenes, barna haja a derekát súrolta, duzzadt piros ajkai irreálisan tökéletesnek hatottak. A fekete bikinin viselt hálószerű ruhával szinte túlöltözöttnek számított a körülöttük járó-kelő tömegben.

- Kirk kapitány! Örömünkre szolgál, hogy a Risán köszönthetjük. Leilania vagyok, a kísérője.

Jim azonnal virágkoszorút kapott a nyakába és egy koktélt a kezébe. Nem kérdezte meg, mi van benne, felesleges időpocsékolásnak tűnt. Ha fogadóbizottság várja, biztos volt benne, hogy tudják, mit iszik, mit eszik, mi az, ami nem ment le a torkán, vagy hogy melyik a kedvenc pozíciója. Végül is, ez a Risa.

Jim mosolygott.

- Micsoda fogadtatás – kapta a fogai közé a szívószálat. – Azt hittem, eltöltök itt egy-két napot, csendben, észrevétlenül, erre tessék.

- Ugyan, kapitány, ezt nem gondolhatta komolyan. A világ sok mindent köszönhet önnek, uram, a legkevesebb, amit mi itt a Risán megtehetünk, hogy gondoskodunk az ön fesztelen kikapcsolódásáról. És őszintén remélem, hogy nem szó szerint két napot kíván itt tartózkodni. Nemsokára itt a Lohlunat. A Hold ünnepe. Megtisztelne minket, ha jelen lenne ezen a nemes eseményen.

Jim mosolya vigyorrá nőtte magát, a torkán lecsúszó hűvös ital a legjobb volt, amit az ébredése óta ízlelt.

- Nem tudok ellenállni, ha ilyen szépen kérnek.

- Boldogan hallom, kapitány, most pedig kérem, kövessen, elvezetem a szállására.

Jim a kocsiig engedelmesen sétált Leilania mögött, a nő hullámzó csípőjét figyelve a negatív gondolatok szépen lassan elpárologtak a fejéből.

Gyakorlatilag még be sem kellett jelentkeznie a szállodába. Leilania mindent elintézett helyette, ő már csak rábökött a PADD-ra, majd átvette a kulcsát. Az ebédje pontosan két és fél perccel utána érkezett a szobájába egy ijesztően valódinak tűnő földi sajtburger, egészségtelen adag sültkrumpli és egy pohár hideg epres shake személyében és Jim szinte kéjes nyögést hallatott, ahogy pillantása végigkövette a zsemle oldalán leszaladó mélysárga zsírcseppet.

A nő magára hagyta azzal az ígérettel, hogy egy óra múlva ismét érte jön és körbevezeti, addig pedig rendezkedjen be és pihenjen kicsit. Jim felmarkolta a tányérját és az erkélyre ment vele. A szék helyett az asztal tetején ülve tekintett végig az azúrszín öblön, miközben állán ketchup, felkarján mustár folyt végig.

Miután nem túl szép módon nyelvével takarította le a kezeit és vett egy langyos zuhanyt, küldött egy üzenetet Bones-nak. Persze úgy időzítette, hogy a doktor véletlenül se vehesse fel a kagylót, beszélgetni nem igen volt kedve, de hagyott egy gyors, párszavas üdvözlést. „Hé, Bones, itt vagyok, minden szép és jó, még mindig nem érzek ingert, hogy világuralomra törjek, ne aggódj, amint bizsereg a hatalommirigyem, rád csörgök. Pá, édes”.

Utóbbi fricska az elmúlt hetek civódásának állított emléket, mert Jim elmélete szerint, valahol egy bal kanyarban Bones elvesztette a kontrollt és legjobb barátból és orvosi főtisztből átigazolt dietetikus őrangyallá tyúkanyó kosztümben.

Bizarr két hét van a háta mögött. A kórházban minden reggel arra ébredt, hogy Bones a vérét elemzi és ez még úgy-ahogy rendben is volt, hiszen mégis csak meghalt vagy mi, de hogy azután is a karjába bökő doktor látványára keljen, miután hivatalosan is hazaengedték, az már több volt a soknál. Szüksége volt egy kis pihenésre és mikor ezt a saját lakása kódját másodszor is - ki tudja, hogyan - felülíró doktorral is közölte, Leonard ahelyett, hogy vitába szállt volna vele, hogy a galaxist csak nem fogja átszelni, hogy Jimet macerálja, arcán elégedett vigyorral jegyet nyomott a kezébe és ő még pislogni sem tudott, már szállt is fel a következő Risa felé tartó járatra.

És most itt volt. Odakint mind az ég, mind a víz tündökölt, a szállása inkább volt lakosztály, mint szoba, a hatalmas franciaágy előtt nyitható ablaktáblákkal, luxuskilátással a Suraya öbölre.

A második üzenetre már kissé nehézkesebben szánta rá magát. Az ágyán feküdt, csak figyelve a lélegzetelállító panorámát, és mikor a hívásra hirtelen választ kapott, azt sem tudta igazán, mit akar mondani.

- Kapitány?

A vulkáni hangja gyöngéd volt, pont annyira lágy, mint ahogy akkor szólt, mikor Jim először kinyitotta a szemét és az ember még nem szokta meg teljesen ezt az új tónust. Új Spock-hang, új Spock-tekintet, Jim nem tudta, mennyi újdonságot képes még feldolgozni.

- Hé, Spock. Itt Jim. – Tudta, minek szól a hallgatás, szinte látta elsőtisztje magasba emelkedő szemöldökét és kérdő pillantását. – Tudom, hogy tudod, hogy én vagyok, csak… nem tudom, mit mondjak. - Jimnek a beszéd mindig ment, a minőségéről nem akart vitát nyitni.

- Szabad tudnom a hívásod célját, Jim?

A kapitány a tarkóját vakarta.

- Akartam szólni, hogy… – arcát gyűrte, mert igazán, az előtt is szólhatott volna, hogy elhagyta a bolygót, másrészt pedig igazság szerint nem tartozik elszámolással, vagy mégis? – Az orvosom úgy gondolja, hogy mindenképpen jót tenne nekem, ha a Risán süttetném a hasam…

Az újabb hallgatást viszont már nem tudta, mire vélni. A vulkáni megköszörülte a torkát, Jim szinte látta, ahogy kihúzza magát, hogy minden és mindenki fölé magasodhasson.

- Mikor tervezed, hogy elhagyod a Földet, ha nem tartod tolakodónak, hogy bátorkodom megkérdezni?

Jim felült.

- Már dobbantottam, most csekkoltam be – mutogatott, mégis minek? Ez csak hang.

- Értem. – Spockot annyival könnyebb volt érteni, ha láthatta az arcát. Bonesnak nem volt igaza, Spockot lehetett olvasni, csak a megfelelő lencse kellett hozzá. Mondjuk Jimé. – Ez esetben kívánom, érezd jól magad, Jim.

- Köszönöm, én…

- Most hív a kötelesség, még egyszer, remélem kellemesen telik majd az ott töltött időd. Viszont hallásra, Jim.

- … Szia.

Leilania üdítő társaság volt. Szép, okos, vicces. Jim élvezte a nő közelségét és próbálta meggyőzni magát róla, hogy ennek nem csak abban keresendő az oka, hogy a risa-i minden lehetőséget megragadott arra, hogy jóllakassa az egoizmusát. Na, jó, ki ne szeretné? A gondolatai el-elkalandoztak ugyan, de minden erejével arra koncentrált, hogy ne koncentráljon semmire.

A parton sétáltak, a nap lassan nyugovóra készülődött, a Risa édeni, mesterséges egét narancs és vörös árnyalatok festették át, eszményi naplementét rajzolva eléjük. Jim a harmadik koktélján volt túl és mégsem volt részeg. Talán mert egy órácskára elszenderedett úszás után, talán ez is az új vér mellékhatása. Ahogy lépdelt a homokban, a nő két kézzel a jobb karjára simulva, akaratlanul is megfordult a fejében, vajon kivételes társasága hogy képzeli el a hátuk mögött lévő nap eljövendő éjszakáját.

- Hm.

A kellemes, langyos szél, akár kecses ujjak, simított a hajába, éppen nyitotta volna a száját, amikor a nő hirtelen megállította. Jim kérdőn fordult oldalra, a nyaka köré fonódó karok meglepték, a csókot már felkészültebben fogadta.

- Engedelmével, kapitány, én most előre megyek. – Jim pillantása cikázott a nő zöldeskék szemei és vérvörös ajka között. – Behűtök egy üveg pezsgőt, meggyújtok pár gyertyát, tudja, lányos dolgok. Később találkozunk.

Jim bambán bólogatott, félig nyitott szájjal kísérte végig a távolodó, ringó lépteket.

- Basszus – markolt a hajába, egy mély levegővel térdig gyalogolva a hűvös óceánba. Ujjai alatt minden csiklandó fehér homokszemcse tökéletes volt. Minden annyira undorító módon… tökéletes.

Jim sóhajtott. A szállodának hátát mutatva az ellenkező irányba indult el, bokáig a vízben gázolva követte a saját orrát. A nap már majdnem teljesen eltűnt a horizonton, Jim szeme előtt lassanként egy pálmaliget nőtt ki homokból, hatalmas nádernyők alatt kényelmes napágyak sorakoztak, középen apró medence, partján két nő iszogatott. Lábuk térdig lógott a vízbe, jóízű kacajuk elérte Jim fülét. Egy pincér szedte össze az elhagyott poharakat, érdeklődött a hölgyek fogyasztanának-e még, aztán az egyik ágyon pihenő férfihoz fordult. Jim addig észre sem vette az ottlétét, akkor viszont, bár neki háttal ült, hirtelen ingere támadt megdörzsölni a szemeit.

- Kicsi a világ. - Az idős vulkáni leengedte a kezében tartott könyvet.

- Jim Kirk. - Az arcát eluraló őszinte mosolytól Jim kacagott.

- Spock! – A rajta hirtelen átvágtató öröm okán a vulkáni nyakába borult, két tenyérrel lapogatta meg annak hátát, majd mint aki jól végezte dolgát, dobta le magát a másik napágyra - Mi ennek az esélye?

- Feltételezem, nem érdekelnek a statisztikailag legvalószínűbb számadatok.

Jim nevetve rázta a fejét.

- Kicsit sem. De örülök! – áthajolva rontott ismét a másik személyes terébe, hogy a vállára szoríthasson.

- Engem is boldogsággal tölt el a viszontlátás, kedves barátom – érintette csak éppen hogy kezét a kapitányéra, mielőtt újfent saját combjára fektette vissza őket. Fáradtbarna szemei végigpásztáztak a fiatal emberen, alaposan szemügyre véve Jim minden apró porcikáját. A vulkáni tekintetének górcsöve alatt a USS Enterprise zsenge kapitánya kényelmetlenül fészkelődött.

- Te is, fiam, Brutus! – fintorgott. - Jól vagyok! – emelte kezeit a magasba, kissé belefáradva a röntgenpillantások megszaporodásába az elmúlt hetekben.

- Sajnálom, Jim – nyugtázta saját kudarcát, mint mindig, most is hidegvérrel az idősebb Spock. - Feltételeztem mostanság mindenki első kérdése a hogylétedről szól, így én magam nem kívántam beállni a sorba, de mint azt az iménti is példásan illusztrálja, nem vagyok más, mint a többiek. Éppúgy azt kívánom tudni, hogy szolgál a kedves egészséged, még ha ehhez nem is használom a szavaimat. Elnézésedet kérem, ifjú barátom.

Jim nyekkenve vágta hátra magát a nyugágyon. Mivel azok nagyon szépen karban voltak tartva, ő volt, aki elnyekkentette magát helyette.

- Jól vagyok. Kicsit fáradt tőle, hogy mindenki azt kérdezi, jól vagyok-e, de meghaltam, szóval valahol értem, miért vannak így besózva, csak… – mondta csukott szemekkel, arccal az ég felé, mint aki így, éppen csak a kezdetén a friss éjszakának, mégis a nap melegét kutatja.

- Örömmel hallom.

És Jim, bár nem nyitotta ki a szemét, biztos volt benne, hogy így is van.

- Téged mi szél hozott erre? – vetett hunyorgó pillantást oldalra. – Nem egy olyan tipikus vulkáni nyaralós helynek tűnik. Nem mintha sokat tudnék arról, merre nyaral egy tipikus vulkáni, de mindig úgy képzeltem, hogy olyankor az univerzum nagy rejtélyeit oldjátok meg, vagy csak úgy szórakozásképpen megoldhatatlan matematikai képleteket véstek barlangok falára, hogy a jövő generációjának legyen mi után kutatni.

Amit Jim legjobban szeretett ebben a másik dimenzióból idevetődött Spockban, hogy a fickó nyíltan volt képes mosolyogni.

- Rendkívüli elképzelés. Bár én magam még sosem gondoltam efféle kikapcsolódásra, őszintén megvallva, most érzek némi késztetést ilyenféle üzenetet hagyni az eljövendő nemzedék képviselőinek. Van is a fejemben éppen egy zsákutcába jutott kísérletem, az éppen megtenné.

- Gonosz – vigyorgott Jim, szája fültől fülig ért. – Már-már sátáni, ezt mindenképpen bóknak szánom.

- Tőled az is, barátom – hajtott fejet a nagykövet.

- Szóval? Hogy kerültél ide, de tényleg?

- A kötelesség hozott. – Jim a könyvre pislogott, a hosszú köntösre, ami bár kényelmesnek tűnt, egyáltalán nem formális öltözéknek nézett ki, végül mégis vállat rántva annyiban hagyta. – És te, Jim?

A kapitány felhorkantott, képletesen tíz körömmel marta le az arcát.

- Pihenek! – hörgött, a vulkáni pedig jót mulatott.

- Ebben a dimenzióban James T. Kirk önként vonul el kikapcsolódni. A világ kifordulni látszik önmagából.

- Ki mondta, hogy önként jöttem? – pislogott ki ujjai közül a kapitány, csak hogy ismét láthassa a vulkáni felfelé kunkorodó ajkait. – Játszunk egy menetet? – pattant hirtelen talpra, mert a rajta váratlanul végigvágó tettvágy csillapíthatatlan bizsergéssel mozgásra ösztökélte.

- Arrébb láttam egy sakktáblát – mutatott előre a vulkáni. - Bár a hagyományos fajta.

- Éljen!

Spock megfontolt léptekkel sétált a rohanó kapitány nyomában.

A hajnal első sugarai világították meg az útját a szállodába visszafelé sétálva. Kellemes fáradtság töltötte el a testét, a mellette némán ballagó Spock ajkain még mindig vidámság ült.

- Ismételjük meg – mormolta Jim két ásítás között, míg hívta a liftet. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy egy szintre tartanak.

- Örömmel venném, barátom.

A felvonóból kilépve Spock jobbra, Jim balra indult.

A szobájában a kapitány egy vödör vízben álló langyos pezsgőt, pár csonkig égett gyertyát és egy, az ágyában alvó, meztelen nőt talált. Lábujjhegyen lopózva szelte át a nappalit és hasalt el a saját kanapéján, szinte azonnal el is nyomta az álom. Ez is régen fordult elő.

A reggelit olyan dél tájékán már Spock társaságában költötte el. A parton ültek, a sátor kellemes árnyékot adott, Jim fogai alatt bacon roppant, társasága zabkását és friss gyümölcsöket fogyasztott.

A mellettük elsétáló nő meleg mosollyal üdvözölte a nagykövetet, a kapitányt udvarias, bár kimért biccentéssel jutalmazta, majd hátra se nézve, Leilania ellibegett a bár felé.

A vulkáni felvont szemöldökkel várta a rövidke közjáték mögött rejtező mesét, mert mint két Jim Kirk ismerője, lelki szemei előtt már kirajzolódott valamiféle történetvonal.

Jim jót mulatott. A pirítós végét élvezettel tunkolta a tojás lágy sárgájába, pimasz vigyorral harapva le, mielőtt lecsöppent volna.

- Segíthetek valamiben, Mr.Spock? - döntött le egy fél pohár rostos baracklevet, majd hátradőlve szemtelen szemmeresztgetéssel harapott alsó ajkaira.

A vulkáni lenyelte a falatot, finom ujjaival nyúlt a szalvéta után, elegáns mozdulattal törölte meg jobb, majd bal szája szélét.

- Még mindig ámulatba ejt a saját idősíkom és ezen valóság között meglévő hasonlóság. Bár némely dolog megrázó különbséget mutat, ahogy, ha emlékezetem nem csal, már említettem is, van, ami konstans mindkét dimenzióban és ez a tény – egy vulkánit mosolyogni látni Jimnek még mindig kicsit elvette a szavait – bár különös, de végtelen jólesik nekem, barátom.

Jim nem értette miért, de belepirult.

- Tegnap elsakkoztuk az időt és azt hiszem, ezen a hölgy kicsit felhúzta az orrát – mormogta a tányérjába, talán vállat is rántott.

- A flotta legfiatalabb kapitányának biztos van egy pár trükk a tarsolyában egy sértett női lélek megbékítésére.

A reggelije méretes adag volt, most mégis a végére ért és nem tehetett róla, de már Spock tányérjával szemezett. Mennyire egyszerű lett volna rendelni.

- Lehet, hogy annyira nem érdekel. – Az orra alá tolt öblös tálkában friss gyümölcsök várakoztak, az után nyúlt, ami a legjobban hasonlított az almára. – Köszi – intett vele a vulkáni felé, mielőtt ropogtatni kezdte, kérdőn fürkészve Spock elégedett mosolyát.

- Utána kellene menned, Jim. Leilania kivételes teremtés, briliáns humorral és igen magas intelligencia szinttel, keveseket tüntet ki a figyelmével és ha te egy vagy azon kevesek közül, ne foszd meg magad a… hogy fogalmazzak szépen? Lehetőségtől.

Az utolsó falattal Jim lenyalta a gyűrűs ujján végigcsorgó édes gyümölcslevet, Spock tág pupillákkal követte minden mozdulatát.

- Most jól érzem így magam – mondta halkan, pillantásával újra a tál tartalmát véve leltárba. – De ha zavarlak, lelépek – nyúlt egy kékeslila bogyó után. A vulkáni hangja lágy volt és dallamos.

- A te társaságod mindig örvendetes, drága barátom.

- Szuper! Van valami terved reggeli után?

- Nem gondoltam, hogy a Risan is van mit látni. Úgy értem – Jim végigfuttatta a kezét a nő arcán, az idő nem mosta el a nemes vonásait. A márvány színét a moha festette át, a vén templom romos falában álló fiatal lány alakja még most is érintetlen volt. A természet magának követelte az ó maradványokat, visszavette, meghódította. Az oszlopokon borostyán kanyargott, virágok nőttek a lépcső kopott fokai közül. – Ide az emberek másért jönnek, nem a műemlékek, nem a történelem miatt. – A templom kertjében álló szökőkútban esővíz gyűlt meg, algás gyomrában békalencse és egy ki tudja, honnan odakeveredett sárga liliomvirág. - Azt hiszem hiba, hogy nem tudunk többet róla.

- Néha nem látunk a dolgok mögé, Jim. Mindennek van olyan oldala, ami titok előttünk.

Spock elsétált mellette, hátizsákjába nyúlva piros almát kínált Jimnek, majd magának is elővett egyet. A kapitány harsogva harapta az ízletes gyümölcsöt, vállát Spockénak vetve ült a legalsó lépcsőfokon és hallgatta az erdő zajait.

- Gyönyörű – mondta, alig lenyelve a falatot. - Van még ilyen meglepetésed?

- Megközelítőleg 135 percet várakoztak csendben a csónakban, kiszolgáltatva az időjárás szeszélyességének, mikor a bot Jim kezében újfent megmozdult – mondta Spock. Apró, légvétnyi szünetet tartott, csak a hatás kedvéért. - A zsinórt megakasztva óvatos egyenletességgel tekerni kezdte az orsót. A karjai alig bírták a súlyt, de az édesapja nem vette ki a kezéből a horgászbotot, csak állt mellette és a szavaival segítette, bíztatta őt. Amikor az említett Silurus Glanis ismét felbukkant a víz felszínén, a hatalmas szemei láttán Jimnek tátva maradt a szája. Tíz perces küzdelem után arattak győzelmet, már az édesapja segítségével emelte be a kivételes méretű európai harcsát az apró csónakba. Bár a hitelesség megőrzése érdekében kötelességem megjegyezni, hogy barátságunk évei alatt Jim karjai egyre vékonyodtak és ezzel egyenesen arányosan növekedett maga a harcsa mérete, de úgy hiszem, ez egy emberi tulajdonság. Idővel a képzelet szereti átformálni a történteket. És volt szerencsém fényképen látni az állatot, ha nem is vetekedett a mérete egy Balaenopteráéval, igazán termetes hal volt.

A kert varázslatos volt. Girbe-gurba falépcső vezetett ösvényként a mélyvörös, narancs és olivazöld bokrok között. Mikor a fokok kifutottak a lábuk alól, az út lugasba fordult át, pasztelszín rügyektől övezett játékos indák erdeje lett. Az apró, kupolás épület egy füves kis rét szélén állt. A vulkáni a padon ült, az ember, hátát a köríves falnak támasztva hallgatta, ahogy mesél egy másik világról, egy másik Jimről. Az ő emlékei is lehetnének, ő is kaphatta volna őket. Feje oldalra biccent, a vulkáni combja oldalának támasztotta a halántékát.

- Találkoztál az apjával? Ismerted személyesen George Kirk-öt?

A vulkáni karcsú ujjai talán csak pillanatig hezitáltak, mielőtt elmerültek a szőke tincsek között.

- Részt vettem nyolc karácsonyon, tizenhét születésnapon és számos összejövetelen. Nem minden esetben értettem az ünneplés okát, sokszor volt az a benyomásom, hogy az emberek mesterségesen kreálnak önmaguknak alkalmat arra, hogy a hétköznapokat valami másba fordíthassák át. George Kirk mindig tárt karokkal fogadott, otthonának ajtaja nyitva állt előttem is.

Homlokáról a füle szélére, füléről a nyakára simított, mielőtt újra a hajába szántottak az ujjai.

- Amikor tizenhárom voltam, az a faszszopó kiütötte a metszőfogam és tudod, anyám mit mondott rá? Miért nem tudod soha befogni a szádat, Jimmy? – A vulkáni nem mondott semmit. Ujjai tovább játszottak Jim tincsei között, talán még gyengédebben, mint addig. – Amikor tizennégy lettem, elhatároztam, hogy végzek vele. Ott álltam a feje felett egy acélcsővel a kezemben. Csatak részeg volt, simán szétverhettem volna a koponyáját, de aztán arra gondoltam, miért töltsem az egész életemet börtönben egy ilyen utolsó senki miatt. Így csak lenyúltam a tárcáját, belegyűrtem a táskámba, amit tudtam, leakasztottam a motor kulcsait és vissza se néztem. – Ádámcsutkája ugrált fel-le, még próbálta lenyelni a gombócot a torkában. – És ezt még Bones-nak se mondtam el soha.

- Nálam biztonságban vannak a titkaid, ifjú barátom.

Jim lehunyta a szemét, bólintott.

- Tudom.

Bones hagyott két üzenetet. Az elsőt Jim szimplán csak nem vette tudomásul. A másodikra is csak azért válaszolt, mert félt, ha azt is ignorálja, Bones még idejön és saját kezűleg jár utána a dolgoknak. Jim a legkevésbé sem vágyott erre a variációra, így vért vett és jó kapitány módjára elküldte az eredményeket a doktornak. Mellékelt rövid szerelmeslevél – Hogy legyen mit szívnod.

Fehér szövetnadrágot húzott és világos inget és míg a gombokkal babrált, ittléte alatt másodszor hívta Spockot. Az ő Spockját, bármit is jelentsen ez.

- Hé – a harmadik gombot is a helyére csúsztatta, mennyivel könnyebb a cipzár! – Mi a helyzet, parancsnok? - mosolygott a monitorra, ahogy megjelent a másik tökéletes frizurája és felvont szemöldöke.

- Jim, mint tudod, épp úgy, mint te, én is az eltávozásomat töltöm. Nem vagyok szolgálatban, így felesleges a rangomon szólítanod.

- Viccnek szántam.

- Megjegyezhetném, hogy annak nem volt valami sziporkázó, de igyekszem tekintetbe venni a körülményeket.

A kapitány fejét csóválva nevetett, két kézzel dörgölte a tarkóját, mert mindig ezt csinálta, amikor ideges volt.

- Amúgy? Mi a helyzet? – tudakolta.

- Úgy hiszem, ezt a kérdést inkább nekem kellene feltennem, hiszen te voltál, aki e hívást kezdeményezte, így az a logikus feltevés, hogy neked van közlendőd, Jim.

Jim pislogott.

- Aha. – A tarkója égni kezdett, így a nyakát kezdte vakarni. – Egyébként nincs, csak én…

A vulkáni türelmesen várt. Egyetlen szó nélkül, de szemeiben megint felfénylett ugyanaz a lágyság, mint amivel ébredése pillanatában nézett rá. Miért nem látja Bones? Miért nem veszi észre senki? Miért hallgat Spock?

- Jim?

- Hiányzik a hajóm – mosolygott. – Hiányzik a székem… – Vett egy mély levegőt. – Hiányzik az elsőtisztem.

A vulkáni elnézett. Egyszeriben lefelé fókuszált, Jim úgy hitte, nem kap majd választ. A pír hirtelen elöntötte az arcát, a fülei égni kezdtek, James Tiberius Kirk kapitány, francokat. Piruló fruska, aki most adta a szomszéd fiú kezébe a copfját, hátha meghúzza.

- A távolléted nem kívánatos történés, jómagam is megérzem a súlyát. Ezért is döntöttem úgy, hogy az elkövetkezendő heteket az Újvulkánon töltöm.

- Ó.

- Igyekszem hasznossá tenni magam, hogy egy földi szófordulattal éljek.

Jimnek, bár csak egy nyelve volt, az is összeakadt.

- Az... az jó. – A mély levegőt elfelejtette kiengedni. – Ha hazamentem, mi… beszélhetnénk.

A vulkáni végre ismét ránézett. Jim arca lángolt és végül nem maradt neki más, mint belekacagni saját nevetséges viselkedésébe.

- Amikor ismét találkozunk, beszélünk majd, Jim.

- Szavadon foglak – mutatóujja célkeresztjébe vette a vulkánit.

- Szükségtelen. Egy vulkáni nem hazudik.

- De ködösíteni azt tudnak – szögezte le Jim.

- Nem egyértelmű válasszal megfelelni egy kérdésre még nem feltétlenül jelent valótlan állítást.

Jim vigyorgott.

- Alig várom, hogy láthassam, Mr.Spock.

A vulkáni bal szájszéle felfelé percent.

- Úgy hiszem, most is lát, kapitány.

- Szép estét – kacagott Jim.

Spock biccentett.

- További jó pihenést, Jim.

- Miért sokkal jobb sakkozni éjjel, mint nappal? – tette fel a kérdést, mielőtt hősiesen elvesztette a második futóját is.

Az idős vulkáni a szájához emelte a csészéjét.

- Még egyszer sem sakkoztunk napfényben. Alkalomadtán tehetnénk egy próbát, hogy igazoljuk vagy cáfoljuk az elméleted.

- Na, jó, holnap lefuttatunk egy tesztet. Én ráérek – percegtette a szemöldökét Jim.

- Mi sem tesz boldogabbá, minthogy asszisztálhatok neked e kutatásban, barátom.

A negyedik napon Leilania már mindkettőjükön átnézett. A parton ülve, egy terjedelmes pálmafa árnyékában élvezték a friss levegőt és a hullámok szenderítő hangját. Jim átnyúlva a másik szék karfájára, megpacskolta a vulkáni kézfejét.

- Kiestél a pikszisből – közölte hangjában mímelt részvéttel.

- Amit érzek, szavakkal kifejezhetetlen – tette Spock kezét a szívére.

- És még azt mondják, a vulkániaknak nincs humoruk – vigyorgott az ember.

- Miért van olyan érzésem, hogy emögött az állítás mögött a USS Enterprise egészségügyi főtisztjének briliáns elméje sejlik.

- Mert neked volt szerencsét két Leonard McCoyt ismerni és a pasas mindkét világban xenofób és zsémbes. Tudod, hogy imádom.

- Igen, Jim, ismét valami, ami konstans.

- Éljenek az állandók.

Koccintottak.

Jim felnézett a könyv lapjai mögül. A fotelben ült, lábai az egyik karfán átdobva, háta a másik könyöklőnek vetve. Spockot figyelte. A vulkáni lapozott, de ahelyett, hogy szemei tovább pásztázták volna a sorokat, felnézett. Tekintetük találkozott, Jim mosolyt villantott, válaszul Spock ajkain is lágy párja futott végig.

- Jim? – kérdezte leengedve a könyvet, jelezve, figyelme a kapitányé, ha igényt tart rá.

- Jó, hogy itt vagy.

Jim nem érzett még hasonlót soha. Ketten, két külön dologba elmerülve, mégis együtt, mégsem egyedül.

- Hogy van az ifjú Spock?

A kérdés váratlanul érte. A hasa kellemesen tele volt, a vacsora romjai felett üldögéltek, tündérfények átszőtte szőlőlugas lámpái szikráztak Jim tengerkék íriszén. Az ember nyelt egyet.

- Dolgozik. Nem bír a seggén maradni. Viva la Újvulkán – nyúlt a borospohara után, kár hogy hasában alig maradt egyetlen dundi csepp.

- Tudod jól, hogy nem erre vagyok kíváncsi, Jim.

A kapitány megnedvesítette az ajkait. Oda-vissza pislogott az idősebb Spock és a saját villája között.

- Én… – felvette a szalvétáját, ujjai köré tekerte, áthúzta a csuklója körül. Nem látta, csak hallotta a vulkáni orrán távozó puffanó levegőt, egy kacaj mérsékelt változatát és hirtelen nem látta értelmét, miért nem nyitja ki a száját. – Én, James Tiberius Kirk, mint ló a gödörbe. De szerintem ezt tudod. Ő? Fogalmam sincs. – Az arcára kiülő félénk mosoly annyira nem ő maga volt, suttogott és pirult, te jó ég, ha Spockról volt szó, az ő Spockjáról, tényleg mindig elpirult. Tenyerébe temette az arcát és imádkozott, hogy nyíljon már meg a föld, mert akkor előbb vége lesz. – Azt hiszem, tudja, sőt biztos, hogy tudja és talán… nem tudom. Ha visszamentem, meglátjuk. – Ökölbe szorított kezét maga elé tartotta. – Csak szoríts, vagy mi.

Spock bólintott.

- Boldog vagyok, hogy ezt hallom. – Jim elhitte minden szavát. - Ennek így kell lennie.

A kapitány méregette kicsit a barátját, ajkai formázta néma kérdésre a vulkáni merengő mosolya egyértelmű választ adott.

- Tényleg? – Jim közelebb hajolt, karjait az asztal szélén támasztotta meg. – Én sejtettem, de biztos nem voltam benne. Komolyan?

- James T. Kirk a legjobb barátom volt, a kapitányom, a fivérem, a társam.

A vulkáni a gallérja alá nyúlt. Biztos kezekkel húzta elő a nyakában lógó vékony ezüstláncot, a rajta függő ovális medál felszínét kacskaringós formák szőtték át. Mikor felpattant a fedele, kék fénye felvillant egy pillanatra és Spock ráncos tenyerében egy hologram öltött alakot. Köntös volt rajta, mélykék, indigó, rövid haja szabálytalan kunkori csigákba hajlott, halántékán deres tincsek, mégis mosolya vibrált, ragyogott.

- Hány éves itt? – suttogta Jim, megmosolyogta a hangtalan, százfogas kacajt.

- Negyvenhét. – Spock is a holofigurát figyelte. Kezei lassan elveszítették biztos szilárdságukat, ujjai között megremegett a medál és Jim reflexszerűen nyúlt alá, támasztotta meg kezével a vulkáni sajátját.

- Néha azt kívánom – Spock tekintete elveszett a mogyorószín írisz mélyzöld pompájában – bárcsak előbb nyitottuk volna ki a szemünket. Bárcsak előbb lett volna bátorságunk látni, mennyivel többet jelentünk egymásnak. Bárcsak... - Jim észre sem vette, hüvelykujja apró köröket írt a puha bőr barázdás felszínére. – Használd jól az időt, ami megadatott nektek, fiatal barátom, talán nincs holnap.

Éjfél után járt mikor kinyitotta a lakosztálya ajtaját. Nem kapcsolt villanyt, csak parancsot adott és alig fél perc múlva mély, álomhangú szusszanással Spock bejelentkezett.

- Jim, nem tudom mennyire vagy tisztában vele, hogy Újvulkáni idő szerint hajnali három óra, huszonnégy perc…

- Szeretlek.
Hallotta, ahogy nyeldekel, lelki szemei előtt látta Spock merev pillantását, mozdulatlanná dermedt, ágyban fekvő alakját.

- Jim, történt valami? – A nehéz test mozdult, a vulkáni felült, hátát talán a támlának vetette. Ő maga ingajáratba kezdett, feldúltan indult el a szobába, csak rótta a köröket, mert képtelen volt egyhelyben megmaradni tovább.

- Nem várok tovább, nem várok, mert mi van, ha holnap felrobban az univerzum és én soha nem mondtam meg! Oké, ismersz, tudod, milyen vagyok! De vonatkoztass el! Láttál már fent és lent, láttál hazudni, csalni és amikor megpróbáltam magam a legmélyebb szarból kivakarni. De esküszöm, minden szót komolyan gondolok és ha te nem érzel semmit, akkor istenemre mondom, úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna. És ha megkapjuk az ötéves küldetést, mert megkapjuk, Spock, érzem, hogy a miénk és akkora buli lesz, de esküszöm neked mindenre, ami szent, biztos van valami olyan… Várj, tudom! Az Enterprise-ra esküszöm neked, Spock, ha inkább úgy gondolod, hogy nem akarsz tudni róla, akkor úgy csinálunk, mint ha mi sem történt volna, de ha mégis, akkor most van itt az idő, hogy félbeszakíts és… mondj valamit. – A fallal szemben állt, homlokát a hűvös kőnek préselte. – Kérlek, mondj valamit.

Spock ajkain át lassan távozott a levegő és Jim életének ez volt a leghosszabb másfél perce.

- Az érzéseid… nem… viszonzatlanok, Jim.

A kapitány lecsúszott a falon, törökülésben tottyant a fenekére.

- Hála istennek…

- Semmiféle vélt vagy valós, mindenható entitás nem hozható kapcsolatba...

- Vágom, vágom – mondta, miközben erősen koncentrált ama egyszerű feladatsorra, hogy kilégzés, belégzés. - Most... jó lenne, ha... itt lennél.
- Esztelenség kívánságokat felsorakoztatni, nem logikus, hiszen céltalanságuk egyértelmű. Bármi is a vágyam tárgya, nem változik, nem változhat a jelen szituáció csupán sóvárgásom okán... 
- Spock... - Jim hangjában vidámság bujkált. Elterült a földön, zavarában élénk pírral égve harapta a szája belsejét.
- ... mégsem tudom rávenni magam, hogy ne vágyjam ugyanezt. A közeledben kívánok lenni, Jim, olyannyira, hogy a napjaimat úgy vagyok kénytelen tölteni, hogy tisztában vagyok annak tényével, erőmön felül teljesítek csak is azért, hogy képes legyek a gondolataimat távol tartani tőled.
A kapitány vigyorgott és tudta, hogy vörös az arca, a nyaka, a füle hegye.
- Én is rágom a küszöböt, ha ez segít.
Spock csak szusszant, nem tett semmiféle kommentárt azzal kapcsolatban, hogy meggyőződése, Jim nem próbálja elfogyasztani azon alapdeszkát, mely az ajtóközben fekszik.

- Javaslom, a beszélgetést folytassuk egy alkalmasabb időpontban, értem ezalatt, hogy létfontosságú, hogy a szervezeted számára megadd a szükséges mennyiségű pihenést és bár az alvásigényem vulkáni lévén alacsonyabb, számomra is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy rendeltetésszerűen funkcionáljak. 

- Javaslat elfogadva, Mr.Spock – mosolyogta Jim az üres szobának.

- … Jó éjszakát kívánok, Jim.

- Szép álmokat.
- Egy vulkáni nem álm...
- Csak... aludj jól.

- Minden oké?

A vulkáni homloka gyöngyözött, a keze remegett, lehunyt szemhéja mögött látszott nyugtalanul cikázó szemgolyója.

- Minden rendben, Jim, ne aggódj. – Spock mély levegőt vett, beszívta majd kifújta, koncentrált saját szívverésére, egészen addig, míg üteme helyre nem állt. A fiatal férfi érintésére ismét összerezzent, a tamtam az oldalában újra megindult.

- Hívjak orvost?

Az ember aggódó hangjára kipréselt magából egy bíztatónak szánt mosolyt.

- Nem, Jim, semmi szükség rá. Nem vagyok beteg, csak már fiatal sem.

A vállát markoló kéz forró volt, tűzforró. Az érintésen átszivárgott az aggódás, a törődés, Spock semmit sem akart jobban, mint…

- Egy pohár víz jólesne.

És Jim rohant. Spock megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra a kanapén.

Kopogott, utána pedig rossz szokása szerint be is engedte magát.

- Indulhatunk? – Megigazította a fehér inget. – Kicsíptem magam direkt a bulira! – pördüld meg és utána… – Te mit csinálsz? – Csak meredt a vulkánira.

Spock a nyitott bőrönd felett állt, a ruhák katonásan hajtva sorakoztak, ő pedig még igyekezett helyet találni a könyvének, amit tegnap fejezett be.

- Másfél óra múlva indul egy gép, váltottam rá jegyet.

- Na, de… – Jim közelebb lépett, kék szemei hatalmasra nyíltak, csak meredt a vulkáni poggyászának belsejébe. – De ma van a Holdünnep, úgy volt, hogy elmegyünk és… erről egyáltalán nem volt szó! - vadul gesztikulált a ruhahegyek és az őket pakoló Spock felé.

- A dolgok megváltoztak, barátom, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked – csukta le a táskája fedelét.

- De legalább… - Jim nem értette, mi történik. Csalódott volt és szomorú, úgy érezte magát, mint egy kölyök, akinek megmondták, a Karácsony, vagyis a Hold ünnepe elmarad. Kimondta az egyetlen dolgot, ami az eszébe jutott, azt az egyet, ami rendszerint igaz. – Miattam van, igaz?

A vulkáni sóhajtott. Jim arra sem adott időt, hogy az első szó legördüljön az ajkairól.

- Nem gáz! Miattam ne cuccolj össze, ha kell egy kis levegő, mondhattad volna, úgy értem – rántott vállat – elvagyok én egyedül is! – fordult meg, kiroppantva a hátát, – Tudom, hogy néha kicsit tapadok, rossz szokás, sanyarú gyerekkor, de tényleg, csak szólj, ha nem veszem észre magam és lekopok. Mint most – emelte meg képzeletbeli kalapját. – Te meg csomagolj ki, mert tényleg, ne lépj le idő előtt miattam, rendben? Megígérem, hagylak pihenni – kacsintott és remélte, hogy vakító, Kirk-ös mosolyán át nem érezni. vidámsága mennyire orrfacsaróan izzadtságszagú.

- Jim – Spock a keze után nyúlt. A mozdulat megállt a levegőben. Az öreg vulkáni leült az ágya szélére, maga mellé mutatva hellyel kínálta a fiatal kapitányt. - A társaságod becses a számomra – súgta halkan, meg sem próbálta elrejteni a mosolyát. – Kérlek, pillanatig se gondold, hogy teher vagy nekem. Nem voltál, soha nem is leszel az, ifjú barátom.

- De miattam mész el.

Egy vulkáni nem hazudik.

- Magam miatt kell elmennem. Személyes jellegű ügy hozott ide a Risára, aztán a sors ismét utamba sodorta James Kirk-öt és ez megváltoztatott mindent.

- De mondtam, ha útban vagyok, én leléphetek.

- Jim.

Ezúttal a kapitány volt, aki a keze után nyúlt. Tenyerébe zárta a hosszú ujjakat.

- Kérlek, barátom.

Spock lehunyta a szemét.

- A vulkáni nép őrzi a maga titkait. Van, ami évszázadok alatt sem változott, talán soha nem is fog. Újabb konstans, dimenziókon átívelő igazság. Rejtegetünk, titkolódzunk, azt hisszük, jobbak vagyunk és félünk, kiderül, hogy mi sem vagyunk mások. A népem érzelmektől mentesen, a józan ész vezérletével éli a mindennapjait. Surak tanításait követjük, tesszük ezt büszkén, már-már dölyfösen és szégyenünkben titkot kreálunk aköré, hogy van, ami felett nincs hatalmunk. Hogy minden hét évben egyszer, saját testünk szükséglete ösztönlénnyé redukál minket, megfoszt attól, amit a legjobban becsülünk, elveszi tőlünk a logikánkat.

- A ponfarról beszélünk? – pislogott Jim. Ha meg is lepte az öreg vulkánit, Spock nem mutatta jelét.

- Mit tudsz a ponfarról, Jim?

A kapitány pedig megrezegtette a szemöldökét.

- Szeeex.

- Igen is, meg nem is. Valóban. Szex. De sokkal több puszta aktusnál. A ponfarr az ősi ösztöneink hívó szava. A testünk hormonoktól vezérelt vadállattá tesz minket, és aki átvezet az őrületen, az a társunk kell, hogy legyen. Jobban mondva, ideális esetben a társunké ez a szerep.

Jim egyébként éles eszében most kezdett kikristályosodni a kép.

- Belebarmoltam, igaz?

Az öreg vulkáni térdére fektette a tenyerét, erős ujjai együttérzőn szorították meg a csontot.

- Az első, amit nélküle csináltam végig, azt hittem, elvisz majd. Neked bevallom, csalódtam saját magamban, hogy túléltem, hogy felébredtem, hogy átestem rajta anélkül, hogy vezetett volna a keze. A fejemben a kötelék hiánya egy lüktető csonk, egy elvesztett kar, egy amputált láb, valami, ami már nincs ott és mégis érzed, mégis fáj. Kiszaggatták a testemből, a hangja egyszerre eltűnt, a jelenléte helyett a fájdalmat éreztem és a csendet, ami jobban kínozott minden más sebnél. Ez nem múlik el, Jim, csak élni tanulsz meg vele, mert az életösztönöd erősebb a szíved fájdalmánál. A második, a harmadik, a negyedik elmúlt, de könnyebb nem lett, csak én lettem fáradtabb s talán egyre megtörtebb, ahogy teltek az évek. Nyolc napja azért érkeztem ide, mert éreztem, hogy eljött az időm. Egy figyelemre méltó hölgy felajánlotta becses segítségét és én úgy gondoltam, élek majd vele.

A hallgatás súlya mindkettőjük vállát nyomta, az eltelt másodpercek ólomlábukon csoszogtak tova.

- Aztán… Jim Kirk megjelent és én rájöttem…

Jim pedig befejezte a mondatot.

- Hogy nem akarod még egyszer nélküle.

- Ezért elmegyek. Nem szabad félreértened. A veled eltöltött idő a világot jelentette nekem, köszönöm minden percét. A gépemig még van egy óra, szívesen elkísérlek a partra, de az ünnepségen már sajnálatos módon nincs időm maradni. Értsd meg, ifjú barátom, nincs maradásom itt.

A kapitány bólintott, ajkait összeszorítva, újra és újra.

- Nem.

Spock fáradt nyugalommal nézte végig, ahogy a kapitány az ajtóhoz sétált. Kevesebb volt, mint két perc, míg a kapcsolótáblán dolgozott, a komputer felbippent, Jim pedig végre megfordult.

- Az ajtón zár van. Csak én írhatom felül, én vagyok az egyetlen, aki tudja a kódot. Itt ragadtunk egészen addig, míg én másképpen nem akarom.

- Jim. Kérlek. Nem vagyok abban az állapotban, hogy harcoljak veled.

Karba font kezekkel nézte a vulkáni fáradt tartását, halántékát masszírozó vékony ujjait.

- Akkor talán ne harcolj.

A vulkáni a fal felé fordulva feküdt, egészen összegömbölyödve, két takaró alatt. Jim a fotelból is látta, hogy reszket. Igyekezett teret adni neki, semmit nem csinálni, csak csendben kivárni, de most mégis letette a könyvet.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, tenyerét Spock hátára simítva.

- Közel a plak tow. – Fogai összekoccantak, a kimondott szavakkal teste még jobban rázkódott.

- A vérláz?

- Jim. Kérlek. Akkor már képtelen leszek gondolkozni. Most még az enyém a döntés, de akkor ezt kiveszi a kezemből a vér szava. Jim, engedd, hogy dönthessek. Kérlek. Menj el.

- Értsd már meg végre – súgta az ember a szoba sötétjébe. – Se a múltban, a jelenben, a jövőben, másik dimenzióban, alternatív valóságban, akárhol, bárhol, legyen az időn innen vagy túl… Én nem hagyhatlak téged magadra. Jim Kirk soha nem hagyja Spockot meghalni.

Térdig jártak az éjszakában. A nyitott ablakon beragyogott a sápadt telihold, az öbölben tartott hatalmas mulatság vidám zaja felszivárgott az ötödik emeletre. A dobok pörgős hangja, a ritmusra dobbantó talpak eleven üteme. Jim hallgatta a fesztivál kedélyes moraját, karjai feje alatt, mintha csak egy fa árnyékából élvezné a színes forgatagot.

A vulkáni megfordult mellette. Karjai átfogták a derekát, arcát a vállának völgyébe fúrta.

- Jim – sóhajtotta, míg mélyen szívta magába az ember bőrének forró illatát. – … n~o’tu…

- Gyere ide – suttogta Jim, közelebb húzva a vacogó testet, szorosabbra vonva remegő alakja körül a puha takarót.

- Jim…

- Tessék?

- Nincs jogom elvenni, ami nem az enyém. – Ujjaival mégis görcsösen kapaszkodott a kapitány derekába. A szavaival elküldte, a testével maradásra bírta volna. – Dühös lesz. És jogos lesz a haragja.

Spock azt mondta neki, más a pon farr egy ereje teljében lévő fiatal vulkáni férfinál és más annál, aki - akár ő maga -, „öreg, mint az országút” idézte vissza a mosollyal elhümmögött közhelyet a kapitány, mikor Spock átdobta a vállán és halk morgás kíséretében visszamasírozott vele az ágyba. Jim, kezében szorongatva az üveg vizet, féltve ölelte magához zsákmányát. Azt jelentette, egészen az asztalig tudott kúszni, mielőtt a vulkáni felébredt és ősember módjára visszahurcolta a párnák közé. Nem keltette öregember hatását, nem öregember az, aki fél kézzel pördít hasra egy Jimhez hasonló, nem éppen pehelysúlyú földi férfit. Vulkáni társasága mindent egybevéve aludt vagy fél órát, erekciója lankadatlan állandóként meredt előre, csípője akár a géppuska, marka, mint az acél, Jim maga pedig a hatodik orgazmusa után csak gőzt pöfögtetett és nem akart mást, csak egy kád vizet, egy tál sült bordát zöldség nélkül és aludni, aludni és aludni. A bőre vibrált, a szemei le akartak csukódni, ahányszor a vulkáni a teste mellett az elméjét is magának akarta, belesüppedt az örvénylő káoszba, beleolvadt a keserédes emlékek végtelen óceánjába, de Spock karja nem engedte a hullámok közé veszi. Villanások töltötték meg a gondolatait, megkopott foszlányok egy másik világ, másik élet szilánkos csonkjai. Spock tartotta Jimet, a kapitány pedig világítótorony volt a zűrzavar közepén. Komolyan gondolta, amit mondott. Nincs valóság, amiben sorsára hagyná a barátját, James T. Kirk nem engedi el Spock kezét, ha akarja, ha nem.

A harmadik napon csak hevertek egymás mellett. Spock birtoklón fogta át Jim csípőjét, aki vízszintesen próbálta a lehető legtöbb ételt a szájába tömni, mert hát két nap az két nap, a kiadott energiákat pedig valahogy pótolni kell. Amikor nem evett, akkor pedig aludt, mert negyvennyolc óra alatt abból sem jutott neki elegendő.

- James T. Kirk, a USS Enterprise kapitánya, Mindenható Szex-isten. Ráfér szerinted egy névjegykártyára?

Spock a tarkójába nevetett.

- Szépségednél csak szerénységed számottevőbb, Jim.

- Konstans, mi? – sandított hátra felajánlva egy narancsgerezdet.

- Ez így van, Jim. Örvendetes állandó.

Jim nézte, ahogy távolodik a leszállópálya. Kirajzolódnak a Risa gyönyörű hegyei, kék vizei, sűrű zöld erdei, majd nem marad más, csak egy tarka pont a fekete űr kellős közepén. A búcsúzás sosem volt az ő műfaja, mégis megengedte, hogy Spock kikísérje a reptérre. Váltottak pár halk gondolatot, Jim az ujját nyújtotta, az vulkáni pedig magához ölelte helyette. Ez nem az a búcsú, nem örökre szólt, csak a legközelebbi találkozásig. Jim mosolygott, „csak míg újra nem látjuk egymást, ifjú barátom”.

Jim fáradtan figyelte a biztonsági tisztet, aki ízekre szedte a csomagját. Még arra sem volt energiája, hogy forgassa a szemét, a landolás előtt pár perccel ébredt fel és őszintén vágyakozott az ágya után, de nem volt ilyen szerencséje.

- Ez mi?

Jim arcán átrohanó csodálkozás végül mosolyba fordult.

- Ez egy könyv – mondta lassan, tagoltan, nehogy meghaladja a férfi észbeli képességeit. – Ajándék, egy kedves baráttól.

- Sakepe…

- Shakespeare. A szonett pedig egy versszerkezeti forma, ami a reneszánsz alatt élte fénykorát és terjedt el… tudja mit, nem számít. Versek, maradjunk ennyiben.

- Nem hallott még a digitális könyv fogalmáról?

Jim dühösen kapta ki a kezéből az antik kötetet. A vörös köd elborította a fejét és a USS Enterprise kapitánya igazán közel volt ahhoz, hogy egy helyes kis priusszal gazdagítsa amúgy sem unalmas önéletrajzát.

Aztán átnézve a kedves reptéri alkalmazott csapott válla felett, a váróterem egyik magányos padján megpillantott egy ismerős alakot.

- Helló – tette le magát a székre, egyenesen Spock mellé. – Várunk valakit? – kezdte pásztázni a tömeget, hunyorogva, hogy kiszúrjon egy ismerős arcot.

A vulkáni leeresztette a tudományos hetilapot, keresztezte a lábait, felsőteste enyhén az ember felé fordult, karjait a szék alacsony háttámláján támasztotta meg.

- Jim – bólintott, a kapitány pedig végre vette a bátorságot, hogy a mélybarna szemekbe nézzen.

- Spock – vigyorgott alsó ajkába harapva, szempillái alól tanulmányozta a vulkáni kisimult vonásait.

- Milyen volt az utad? – érdeklődött és újfent ott volt az a gyöngéd hang, a puha tekintet tökéletes párja. Jim mély levegőt vett, de így is érezte a pírt felkúszni az arcára, hiába akarta ledörzsölni, makacs volt és égetett.

- Szar. Milyen az Újvulkán?

- Gyorsan gyarapodó.

- Klíma?

- Megfelelő.

- Tehát tikkasztó.

- Attól függ, honnan nézzük.

- Hmm. – A kapitány végighúzta a hüvelykujját a kezei között tartott patinás könyv gerincén. - Örülök, hogy látlak.

Spock lesütötte a szemét.

- Hasonlóképpen, Jim.

- Mondd – krákogott, elhajtotta az arcába hulló, most kicsit megszokottnál hosszabbra nőtt szőke tincseket – van kedved esetleg meginni egy teát, mondjuk… nálam?

Spock pedig bólintott.

- Boldogan, Jim.

- Akkor gyerünk! – pacskolta meg elsőtisztje térdét, míg talpra pattant, táskája a hátán, a verseskötet a hóna alatt. – Azt hiszem, még igazi teafüvem is van.