Titok

Megjegyzés: Most mit mondjak erre? Tőlem, nekem. ^^

Figyelmeztetés: Teljesen fetish alapú fic, nem NC17 de szexuális célzásokkal rendelkezik, Kirk/Spock.

Titok

Egyetlen másodperc volt. Egy szekundum, amikor megrázkódott a világa és ő védtelen volt, mert lett egy apró rés a védelmén, éppen csak, de néha a hajszálnyi hézag elég. Spock remegett, nedves homlokát a hideg párnára préselte, Jim ajkai a halántékára simultak. A férfi karjai tartották egyben, ha nem szorítja, talán Spock szilánkokra pattan, talán elmállik, talán köddé lesz. Egyetlen, tovarohanó pillanatra sebezhetőbb volt, mint akármikor addigi élete során, nem találta saját magát, Jim lett és Jim pedig ő maga, és soha nem volt még annyira könnyű mindent odaadni. Talán többet is, mint akart volna.

Jim sokáig őrizte a fejében felvillanó, gyorsan tovatűnő gondolatot.

x

Először egy régi történelemkönyvben találkozott vele. Egyike volt édesanyja féltve őrzött kincseinek. A mélybarna bőrkötés már megkopott a sarkaknál, az óarany betűk széle elmosódott, lepergett, de kinyitva a lapok még selymesek voltak az ujjai között. Nehéz, mély illatával annyira más volt, mint az összes többi a polcon.

Mindig különleges figyelemmel bánt az Amanda szívének oly kedves könyvekkel, óvatos mozdulattal hajtotta a megsárgult lapokat, odafigyeléssel, nehogy kárt tegyen bennük. Alig volt nyolc éves, ha tehette, könyv volt a kezében.

A képen egy nő mosolygott, cirádás minták keretezték, festmény lehetett. Spock mindig úgy gondolta, lehetne hitelesebb. Ruhája élénk színei kicsit zavarták a szemét, túl sok volt a gyöngy és a fodor, a nyakban hordott kebleket hivalkodónak érezte. A széles abroncs, réteg újabb réteg hátán.

Hibásnak találta az arányokat. A derék körmérete nem lehet kétharmada a nyak kerületének, ha ez mégis megtörténne, őszintén kételkedett benne, hogy az illető személy arcán boldog mosollyal pózolna a piktornak. Spock maga nem készült orvosnak, mégis szimplán logikai alapon úgy gondolta, egy ilyen ruhadarab okozhat légzési nehézségeket, sőt szerencsétlen esetben akár belső vérzést is. Nem értette, az egészség hogy kerülhet egy tévesen felállított szépségideál háttérbe. Hogy lehet ennyire vak az ember? Miért adták sokan az életűket a hiúságokért cserébe? Mélyen megdöbbentette maga a tény, hogy az emberek mennyire messzire voltak képesek menni, csupán hogy esztétikailag kívánatos formát mutassanak a másik nem felé.

Az édesanyja mellé ült, puha kezét a hátára simította.

- Tetszik a kép, kicsim?

Spock becsukta a könyvet.

Ahányszor a kezébe került, fellapozta a 164. oldalt. Illogikus. A kép sosem változott.

x

Nyota Uhurát kísérte egy összejövetelre és bár nem igazán értette, miért kívánják tőle, hogy jelmezt öltsön – amit nem tett meg -, az egész este logikátlansága ellenére ő fejet hajtott. Nem volt választása, legalábbis a nő elmondása szerint kötötték őt a párkapcsolatukra vonatkozó íratlan szabályok. Spock tapasztalatlansága okán kénytelen volt Nyotára hagyatkozni, aki pedig kijelentette, igenis fontos, hogy a pár töltsön együtt elég időt, nem csak kettesben, de pihentető jellegű szabadidős elfoglaltságok mellett vegyenek részt egyéb társadalmi eseményeken is, ahogy ő maga fogalmazott: ahol „felhőtlenül szórakozhatnak”.

Spock nem volt benne biztos, hogy a „házibuliként” aposztrofált találkozó lefedi a „társadalmi esemény” témakörét, továbbá a szórakozás felhőtlen mivoltával kapcsolatban is kétségei voltak. Utóbbit előrebocsájtotta, nem tudja garantálni, de ígéretet tett a Nyotának, hogy jelen lesz és megteszi, ami erejéből telik.

Nem volt könnyű. A januári mindenszentek ünnepség volt az első, ami akadályt gördített ennek útjába. Spock rákérdezett, mi oka van a 97 napos késlekedésnek és Nyota válasza nem volt több egy vállrántásnál. Ha nem kötötte volna az adott szava, már magában ezt is elfogadhatatlannak tartotta volna. De igent mondott.

Spock a kanapé szélén ült, tényleg, éppen csak a szélén, tenyerét combján pihentette, semleges tekintettel nézett a kijelző mellé, mert ami rajta volt kicsit sem érintette meg. Míg várakozott az apró nappaliban, próbálta felkészíteni magát a következő, remélhetőleg nem több mint 2,5 órára.

Amikor Nyota megjelent, immár ruhában, de még koránt sem menetkészen, Spock közölte vele, hogy pontosan 50,3 perces késésben vannak. Nyota mosolygott rajta, megsimogatta az arcát, majd hátrált és jobbra is, balra is megpördült, feltehetően annak a céljából, hogy Spock alaposan szemügyre vehesse.

A ruhája mélybarna volt, mahagóni vörös, rózsaarany kiegészítőkkel. Több réteg fodor, elöl rövid, hátul hosszított uszály tartozott hozzá. A derekát egy szaténfűző fogta. Szélesebb, mint egy egyszerű deréköv, de keskenyebb hagyományos társainál. Két oldalt selyemszalag díszítette, hátul erősebb zsinór zárta össze. Azt mondta, kalóznak öltözött. Spock felvilágosította róla, hogy bár a történelemkönyvekben több női kalózkapitányról is tesznek említést, az 1800-as években ez ritkaság számba ment. Egy régi tengerész hiedelem szerint a nő a fedélzeten szerencsétlenséget hozott, a babonán túl pedig az életmód, amit ezek az emberek éltek, társulva a nők alárendelt szerepkörével, magyarázat volt a nőnemű kalózok csekély számára. Hozzátette, hogy azok, akik ezzel szemben mégis azon fentebb említett kevesek közé tartoztak, szerény eséllyel bújhattak ehhez hasonló ruhakölteményekbe. Sokkal jellemzőbb volt, hogy férfi öltözéket viseltek, sok esetben rejtve valódi személyiségüket még a saját embereik előtt is. Továbbá Spock megosztotta vele a tényt, hogy a fűző, bár a tizenkilencedik században az egyik legnépszerűbb divatelemnek számított, viselői több kárát látták, mint hasznát.

Nyota megrántotta a vállát.

Spock nem szórakozott felhőtlenül aznap. Nyota hajnali 03.04-kor vette le a fűzőt, fehér dobozba tette, selyempapírt hajtott a tetejére. Spock soha többet nem látta rajta, pedig a fűző ott volt Nyota szekrényében, a legfelső polcon, leghátul, egy fekete cipős doboz mellett.

x

Sikeres tárgyalásokat zártak, a kapitány egész nap mosolygott. Spock látta a szemében az elégedettséget, a büszkeséget, Spock látta a szemében a fáradtságot is. Az elöljáró tiszteletbeli díszpolgárrá avatta, megkapta a város jelképes kulcsát és a harcosok ünnepi öltözékét is, az admirális nagyrabecsülésének jeléül.

A ruhát a kapitány viselte a búcsúvacsorán, Spocknak azt mondta, így mutatja ki a tiszteletét. A rikító árnyalatok itt, a VIIG01 - vagy ahogy az őslakosok hívták, Wharaq - felszínén rejtő színeknek voltak mondhatók. Narancs, vörös, karmazsin, a Föld bolygón egy eszményi naplemente alapárnyalatai, itt a fák, a bokrok leveleinek tónusa. A kapitány kényelmesen mozgott a lenge szövetben, bő, harang-alakú ruhaujjából éppen hogy kilátszott a kézfeje. Spockot a ruhanemű sokban emlékeztette a japán yukatára, az eltérés leginkább bővebb szabásában és a mintájában mutatkozott meg. Na és… az öv.

Spock, túl éles hallásának köszönhetően, fültanúja volt már olyan beszélgetésnek, ahol a kapitányt kellemes megjelenésű férfinek titulálták. Két ízben hallotta, hogy sármosnak hívják, egyszer jóképűnek, egyszer pedig hogy Ivala zászlós azt mondta a mellette ülő Emily Jonesnak, hogy „szexi dög”. Spock bár ezen kijelentések nyelvezetében talált kivetnivalót, helytállónak vélte mindhárom állítást. Az elsőtiszt úgy gondolta, a kapitány esztétikailag kellemes látványt nyújt, arcának szimmetriája a legtöbb nép számára kívánatos tulajdonság. Ha a saját személyes véleményének kellett volna hangot adnia, ő úgy vélte, szeszélyes-kék árnyalatú szemeivel, világos, hol nap, hol kalász, hol homokszőke hajával egyszeri és megismételhetetlen. Ha egy népnek volt érzéke a szépre, a kapitány egzotikus megjelenése mindig megtette a hatását. Domború formáihoz párosuló, mégis férfias felépítése vonzalmat ébresztett sokszor mindkét nem képviselőiben.

Spock egész éjszaka nem tudta levenni a szemét a kapitány hátáról, széles vállairól, a bőrfűző formálta homokóra alakjáról, ami a maga maszkulin formájában párosítva a finomság egy ily hangsúlyos jelképével a kettősség érzését adta neki.

Visszasugároztak a hajóra, a kapitány, a doktor és jómaga. Jim akkor már az átlagosnál magasabb véralkohol szinttel, de felettébb kedélyesen pattant le a transzporter-padról, pimasz vigyorral lejtett el az ajtóig, majd onnan visszafordulva barátjára kacsintott.

- Bejövök, mi? – nevetett hátra saját válla felett és a doktor csak a szemét forgatta.

- Feküdj le, Jimmy.

Spock sietve hagyta el a helyiséget, aznap reggelig meditált.

x

Jim megállt az ajtóban. Szerda délután volt, a lemenő nap narancsvörös fénybe burkolta a lakást. San Francisco utcáinak nyüzsgő zaja idebenn nem érte el őket, csend volt. Jim a keretnek támaszkodva figyelte a vulkánit. Spock az asztalnál ült, tartása egyenes, már-már túl pedáns, majdhogynem tökéletes, mint ahogy mindig az, bármit is csinál. Előtte könyv, amolyan klasszikus, papírforma, annak minden nosztalgikus jegyével együtt és ő, látszólag teljesen belefeledkezve, olvasott.

Mellette tea gőzölgött, Jim érezte a fűszeres, édeskés illatát, ahogy belengte a lakást. Kardamom és fahéj, talán egy árnyalatnyi vanília. Bal felkarja az asztalon, mellette fehér csésze, alj nélkül, öblös és hétköznapi, kicsit sem Spock kecses kezébe való. Hozzá jobban illene a kínai porcelán. Ez meg fene tudja, mi lehet, Jim a sarki háztartási boltban vette. Legalább akkora figyelmet fordított a kiegészítőkre, mint a berendezésre. Ha szóba jött, Bones forgatta a szemét, mert Jim képes volt ugyanott megvenni az evőeszközöket, ahol a gabonapelyhet és a csaptelepet is. Jimet nem igazán érdekelte. Nem ez volt az otthona, csak időnként itt lakott, ha úgy jött ki a lépés.

Spock lapozott. Elegáns mozdulattal új oldalt simított el. Jobb lábát cserélte, most a balt keresztezte. Koromfekete nadrágjához szintúgy fekete, magas nyakú garbót húzott. Mintha szolgálatból jött volna és sietségében csak a kék réteget váltotta le. A sötét színtől alakja még karcsúbb, nyúlánkabb lett, bőre még sápadtabb, csak egészen enyhén zöld tónusú.

Jim mosolygott. Ahogy ajkai megrebbentek, Spock felnézett. Tekintetük összeakadt s a vulkáni felvonta a szemöldökét, Jim pedig nevetett.

- Segítenél? – kérdezte halkan, még mindig az ajtókeretben állva, csak olyan mímelt mozdulatot téve a polc felé. A minden igyekezetet mellőző próbálkozásra Spock szemöldöke még jobban megemelkedett.

- 1.67 centiméterrel vagyok nálad magasabb, Jim. – A lapok közé csúsztatott vékony könyvjelzőre csukta a fedelet. - Valószínűtlen, hogy amit magad nem érsz el, azt nekem sikerül. – Jim csak nézte, kezének visszájával végigsimított saját állán, megsercegtette halvány borostáját, a vulkáni tekintetét nem engedte el. Spock bólintva állt fel az asztal mellől. – Ahogy kívánod, Jim.

A vulkáni három és fél lépéséből átszelte a szobát, felfalva a köztük lévő távolságot, de mielőtt ő is tehetett volna egy próbát, hogy leemelje az apró fadobozkát, amiért Jim ágaskodott, a kapitány kinyúlt érte.

- Szia – húzta magához, orra oldalával cirógatott végig a másik orrnyergén.

- Szervusz – suttogta Spock, maga sem értette miért, hiszen együtt élnek a lakásban és Jim csak másfél órára vonult vissza a hálószobába pihenés céljából. Ennek ellenére a férfi köszöntötte és suttogott, így Spock akaratán kívül igazította hozzá a hangját.

Jim megfogta a kezét. Ahogy az ajkaihoz emelte, mutatóujja puha párnájára lágy csókot lehelt. Végigment a soron, utolsónak hüvelykujja hegyére adott apró puszit.

Spock megbabonázva nézte a rózsaszínű, fodros ajkakat, gondolkodás nélkül a férfi hívogató szájára hajolt. A csókjuk puha volt, ráérős és lágy, ízében keveredett a csillagánizs és a fodormenta, a teakeverék és a fogpaszta.

- Új tea? – kérdezte Jim, hüvelykjével megrajzolta a vulkáni vékony alsóajkát, újabb csókot lehelt a szája szegletébe, nyújtózva hozzá simult… Spock teste hirtelen megfeszült a kezei között.

Jim csupa domb és völgy. Izgalmas elegye a formásan kerek domborulatoknak, íveknek és síkoknak. Néhol kemény, mint az acél, másutt puha és hívogató, de Spock most nem érezte a lenge szövet alatt lüktető húst és bőrt.

- Mi? – kérdezte halkan az ember, hangjában bujkáló pimasz zsongással. – Valami baj van? – Apró harapásokkal haladt felfelé a vulkáni állkapcsának oldalán, játékos mosoly bujkált a szavai között, ahogy nyelve kinyúlt, hogy megkóstolja a fülcimpáját. – Hoztam neked egy ajándékot.

Spock vett egy mély levegőt. Mélyebbet, öblösebbet, mint szokott.

- Jim? – Ő még mindig suttogott.

A kapitány összefonta az ujjaikat, kezét a saját pólója alá vezette.

Spock lemerevedett. A mozdulat megállt, nem ért a párjához, keze csak lebegett a csípője felett.

- Nem? – lehelte a kapitány a formás fülkagyló mögé, hüvelykje lágy köröket morzsolt a vulkáni kézfejére. – Pedig brokát, azt mondják, az az egyik legkülönlegesebb. – Egy újabb éles levegővel Spock tartása még görcsösebb lett. – Hé. – Másik tenyerét a vulkáni vállára csúsztatta, felfelé simított a nyakszirtjén, elmerült a sűrű fekete hajában, Spock fejét a vállára húzta. Szusszanásnyi ellenállás után a vulkáni homloka a vállgödrébe dőlt.

- Jim…

Elsóhajtotta a nevét, akkor már másodszor, orrából remegve távozott a levegőkorty. Némán álltak, Spock úgy csüngött a férfin, mintha az élete múlna rajta, Jim pedig halántékára simított ajkakkal csitította.

- Nem nézed meg? – mosolygott, orrát csiklandozták az ébenfekete fürtök.

Spock a fejét rázta.

- Nem?

A vulkáni ismételte a mozdulatot.

- Egészen biztos vagy benne?

Hogy Spock újra a fejét ingatta, gyöngéd kacajt csalt elő Jim torkából. Szelíd erőszakkal préselte tenyerét a derekára, keze és torzója között csapdába ejtve a vulkáni sajátját.

- Rám szabták – mormolta, hangja rekedt, rozsdás tónusa elmélyült, ahogy a forróság lassan beitta magát a hűvös anyag alá. - Brokát. – Spock ujjbegyei reszketeg köröket írtak egyazon pont körül, majd Jim ösztönzésére lassan, nagyon lassan megindultak felfelé az oldalán. – Grafitszürke – súgta a hajába, gondosan ügyelve rá, hogy minden egyes betűnél megkóstolja az izzó bőrét is. – Matt fekete mintával. – Saját tenyere alatt Spocké reszketett. - Nem virág – már csak tátogta - bimbók és levelek – kezeik együtt haladtak – és a peremén - egészen addig, míg elérték - fekete cérnacsipke - a fűző szegélyét.

Ujjai alatt mintha éledne a fenséges anyag, a férfi testén átvibráló vágytól szemei lecsukódtak és mégis lehuny szemhéja mögött is látta a képet. Jim tökéletes homokóra alakját, a fenséges fűzőt, amint felveszi minden pompás ívét és vonalát. Tőle még kerekebb, még magasztosabb. Égő homlokát az ember hűvös nyakához préselte, mindkét keze a kapitány karcsú derekán pihent. Két hüvelykujja találkozott Jim köldöke felett, mutatóujja kinyújtózott, hátha eléri a párját.

Jim kifújta a levegőt, Spock keze majdnem összeért.

A falon tompa puffanással csattant az ember háta. Ahogy a bő pamutpóló kettéhasadt a vulkáni erős keze nyomán, az éles hangra fojtott nyögésként szakadt ki a torkából Spock neve.

A szobában sötét volt, a vulkáni a plafonra felfestett gyermeteg konstelláció árnyékán pihentette a szemét. Jim mellégömbölyödve feküdt, feje Spock vállán pihent, lábait az övéi közé fűzte. Spock mutató és középsőujja lusta csókokkal borították a férfi hasát, mellkasát, felkarját, állán a sebhely megfakult nyomát, kerek fülkagylóját, okos homlokát, fodros ajkait. A gondolatain még mindig ült a jóleső bizsergés.

Meditálnia kellene. Spock helyette lehunyta a szemét.